|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 32 találat | lapozás: 1-30 | 31-32 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Krúdy Gyula 1993. december 4.Negyedszerre rendezték meg Érmindszenten nov. 20-án az Ady-ünnepséget. A Szatmár megyei RMDSZ-szervezte megemlékezésen jelen volt Katona Tamás államtitkár és Czine Mihály irodalomtörténész Budapestről, a nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnázium és a kassai középiskola diákjai. A közönség meghallgatta a debreceni Kollégiuma Cantusának előadását. /Ady Endrére emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 4./1999. augusztus 3.Kozma Dezső új tanulmánykötete /Irodalom - korok fordulóján. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 1998./ a századforduló magyar irodalmi és kulturális örökségének a feltárását szolgálta. Könyvében Arany János, Madách Imre, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Krúdy Gyula, Petelei István, Török Gyula, Szabó Dezső munkásságát értékelte. Az erdélyi szellemi múltat felidéző tanulmányok között van A két Wesselényi irodalmunkban című, amely a két Wesselényi Miklósnak - apának és fiának - irodalmunkban fellelhető ábrázolását követi nyomon. /Szabó Álmos: Elmúlt korok irodalmáról - egy új ezredfordulón. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 3./2004. január 23.Az impériumváltozás utáni években Ficzay Dénes, a kiváló irodalom- és helytörténész találó jellemzése szerint “valóságos irodalmi láz dühöngött Aradon.” Temesvár is “hasonló cipőben járt”, sőt Gyulafehérvárról is elmondható ugyanez. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikke szerint 1920 és 1940 között Arad 40 nyomdájában 354 (!) magyar nyelvű könyv és 126 időszaki sajtótermék jelent meg. Ebből 111 könyv a Vasárnap nyomdájából került ki. Az említett húsz év könyvkiadásának teljes címlistája aligha állítható össze, ugyanis a megyei könyvtár sem rendelkezik minden Aradon kiadott kötettel. Puskel Péter hosszú évek óta próbál egy-egy akkoriban kiadott könyvet beszerezni. Helytörténet szempontjából fontos kiadványok között van Szendrey Mihály egykori színi direktor Ötven év a színészetből című kötete, amely a Lovrov & Co. nyomdából került ki 1932-ben. Jó kiegészítője Váli Béla a XIX. század végén az aradi színjátszás történetéről írt értékes szakkönyvének. Ugyanabban az esztendőben adta ki Zsigmond Miklós, a két világháború közötti évek egyik legjobb tollú riportere az Aradi Közgazdasági Évkönyvet. Rengeteg hasznos információt sűrített a kiadványba, többek között az iparosok, kereskedők, orvosok, ügyvédek lajstromát, címét, telefonszámát, a régi és az új utcaneveket. Mindössze ötven számozott példányban adta ki Szombath Károly újságíró Lányi Izsó Corvin könyvnyomdájában Ahogy mi kinézünk… krokikat, humoreszkeket, szatírákat tartalmazó könyvét. A legbohémebb aradi zsurnalisztaként számon tartott Lits Antal (1875–1931) huszonhat évig dolgozott a Függetlenség lapnál, s élményeit Igaz mesék (Hehs és Lovrov, 1928), illetve a Tarka Könyvek (Reismann Nyomdai Műintézet, 1930) címmel foglalta kötetbe. Ez utóbbi előszavát Krúdy Gyula írta, aki maga is gyakran járt Aradon és kebelbarátja volt a riporternek. A Genius nyomdában (41 könyvet adott ki) megjelent Fekete nappalok és fehér éjszakák című regény szerzője, Szudy Elemér (1880–1940) korábban az Arad és Vidéke főszerkesztőjeként országos hírnevet szerzett lapjának. /Puskel Péter: “Irodalmi láz” a kisebbségi sorsban. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 23./2007. január 23.A Himnusz születésének 184. évfordulója alkalmából Nagyváradon bemutatták a Pomogáts Béla irodalomtörténész szerkesztette Magyar Kultúra Ünnepe emlékkönyv 2001–2006 című kötetet, amely a Himnusszal kapcsolatos tanulmányok, előadások szövegét tartalmazza. A kötetben többek között Krúdy Gyula és Illyés Gyula vallanak nemzeti imánkról. A könyvbemutatót követően Berkessi Sándor Liszt-díjas karnagy a magyar nemzet mindenkori himnuszainak történetét, a csángó és a székely himnusz keletkezését és sorsát értékelte, majd vezetésével a Partiumi Keresztyén Egyetem énekkara lépett fel. /Könyv jelent meg a Himnuszról. = Krónika (Kolozsvár), jan. 23./2008. augusztus 5.Sokan szeretik, még többen szidják, de mindenki olvassa: ez Szőcs István. Cikkeiben minduntalan felvillantja nemcsak az irodalom, hanem a történelem, színművészet, néprajz, vagy akár mindennapi élet fonákságait is. Széchenyi István gróf vézna, nyápic, csenevész teremtmény volt, aki nem tudott magyarul. Ezzel szemben Szőcs István érvei kimutatják, hogy híres lovasként is nagy tiszteletnek örvendett, és apjának tökéletes magyarsággal írta leveleit. A Habsburg-ház buzgalommal támogatta a finnugor rokonság bizonygatóit, költséges tanulmányútjait. Szőcs István szerint így akarta demonstrálni a nagyvilágnak, hogy ezek a rebellis, büszke magyarok ilyen halzsír szagú, primitív, analfabéta szibériai törzsekből származnak. Az irodalom kérdésében Szőcs István kitartóan hadakozik az olyan pártírók ellen, mint Gaál Gábor, Robotos Imre, Méliusz József, Balogh Edgár, Szilágyi András, akik az ’50-es években kitagadták a magyar irodalomból Kosztolányit, Krúdy Gyulát, Balázs Ferencet, Reményik Sándort, Gulácsy Irént stb. Helyettük olyan elvtársakat toltak előtérbe, akiknek műveiből most Szőcs István elriasztó példákat idéz. Szőcs István augusztus 2-án töltötte be 80. életévét. Ez idő alatt írt regényeket, tanulmányokat, többezer újságcikket, kritikát minden műfajban. Adósunk maradt két testhezálló szintézissel: a magyar őshaza vitájával, illetve a romániai magyar irodalom történetével, írta Barabás István. /Barabás István: Nyolcvan év. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 5./2008. október 14.Október 17-én, a Krúdy Gyula születésének 130. évfordulója alkalmából szervezett rendhagyó ünnepséggel indítja a szatmárnémeti Ady Endre Társaság „Északi ember vagyok” című rendezvénysorozatát, melynek keretében a magyar irodalomnak a régióból származó nagyjairól emlékeznek meg. Krúdy Gyulán kívül Tersánszky Józsi Jenőről, Móricz Zsigmondról, Mikszáth Kálmánról, Madách Imréről, Jókai Mórról és Ady Endréről, befejezésképpen pedig május végén Páskándi Géza tiszteletére szervezik meg az „A költő visszatér” című rockopera előadását. Beveszik az irodalmárok sorába a méltatlanul elhanyagolt írót, Teleki Sándort is. A Krúdy-emlékünnep keretében október 16-én elhelyeznek egy táblát a volt Jezsuita Gimnázium (jelenlegi Unio iskola) falán, melynek az író egy évig diákja volt. Kovács Albert lázári kőfaragó művész alkotására Krúdy önéletrajzából vésett fel egy szöveget: „Születtem 1878-ban, késő őszidőben. Nyíregyházán egy nádfödeles, hosszú, visszhangos, kisablakos házban, amelynek manapság már nyoma sincs a Nagykállói utcán. Csavargó, öreg vadászokkal jártam a tiszai kiöntésekhez, a lápokon, nádasokban, a tengeriföldeken, a Nyírség puha homokjában. Szigorú neveltetés végett előbb a szatmári Jézus-társasági atyákra, majd a podolini kegyesrendi papokra bízott atyám, és ezeket az esztendőket sohase felejtettem el, mint ahogy élete végéig a legtöbb ember szívesebben emlékszik gyermekkorára, mint későbbi idejére. ” Az irodalmi teadélutánon Krúdyhoz írt versek hangzanak el Mécs László, Nagy László, Juhász Gyula, Juhász Ferenc, valamint Tóth Bálint tollából. Az Ady Endre Társaság egy kötetet is kiadott az íróról, melyben többek között Tersánszky és Ady Krúdyról szóló írásai, illetve Krúdy önvallomásai is helyet kaptak. Megnyitják Kovács Emil Lajos szatmárnémeti festőművész „A hepehupás Szilágyság” című tárlatát. Az est meghívottja lesz Vári Attila József Attila-díjas költő is, aki a Harag György Társulat színművészeivel együtt lép majd fel. /Babos Krisztina: Leporolják a magyar irodalom nagyjait. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 14./2008. október 20.A román–magyar határ mindkét oldalán Krúdy Gyula születésének 130. és halálának 75. évfordulójára emlékeztek a hét végén. Szatmárnémetiben egész napos irodalmi rendezvénysorozattal ünnepelték a szerzőt, aki rövid ideig szatmári diák volt. Az évforduló alkalmából a szatmári Ady Endre Társaság kötetet jelentetett meg, amelyben az író önvallomásai mellett Tersánszky Józsi Jenő és Ady Endre Krúdy-portréi is helyet kaptak, az itt töltött első gimnáziumi év emlékére pedig márványtáblát helyezett el az Eötvös utcában, az egykori iskola falán. A Kovács Albert lázári kőfaragó jegyezte emléktáblát az óbudai Krúdy-kör tagjai és Vári Attila József Attila-díjas költő jelenlétében leplezték le. Az ünnepséget követő irodalmi teadélutánon Simon M. Veronika Munkácsy-díjas festőművész Krúdy-portréját ajándékozta az Ady Társaságnak. /Végh Balázs: Krúdy-emléktáblát avattak Szatmáron. = Krónika (Kolozsvár), okt. 20./2009. május 25.A magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán – írta Pomogáts Béla. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei – folytatta a tanulmány írója. Ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a példa nélkül álló megtorlások idején is. az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i száma, ebben szerepelt Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a forradalom eszméinek erkölcsi védelmét. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben olvasható: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. ” „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. ” Pomogáts Béla a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselőjeként jelen volt a nevezetes írószövetségi közgyűlésen. Ezután a hatalom felfüggesztette a Magyar tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek, Pomogáts Béla a tököli internálótáborba került. Elsősorban azokat börtönözték be, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket a hatalom „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott. A következő esztendők díjazottjai között a kommunista rendszer mellett kiállók voltak, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos. A díjazás ellenére Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé. A forradalom leverése után években az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, de az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a nyilvánosság elé. „A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé” – állapította meg Pomogáts Béla. /Pomogáts Béla: Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után. = Erdélyi Helikon (Kolozsvár), 2009. máj. 25. – 10. sz. / Emlékeztető: Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata nem jelenhetett meg, azonban kézzel másolva terjesztették éveken át.2009. november 11.A Nobel-díjas Kertész Imre arra a kérdésre, hogy berlininek vagy budapestinek érzi-e magát, a Die Welt lapnak azt válaszolta, hogy Budapesten ,,A helyzet az elmúlt tíz évben folyamatosan romlott. Szava a jobboldali szélsőségeseknek, illetve az antiszemitáknak van. A magyarság régi terhei, »a hazugság és az elfojtásra való hajlam« jobban érvényesül, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik. ” Továbbá: ,,én az európai kultúra terméke vagyok. Egy dekadens, ha így akarja. Egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz. Elég az, hogy engem az ön honfitársai zsidóvá tettek. A faji és a nemzeti hovatartozás számomra nem érvényes, és hogy rátérjek az Ön által említett gazdag magyar irodalmi örökségre, elárulnék önnek valamit: a szocializmus évei alatt egyetlen, államilag engedélyezett könyvet sem olvastam el. Az én ízlésemnek ez nem felelt meg. Ha ezzel időnként meg is próbálkoztam, mindig kifordult a gyomrom. Természetesen van néhány magyar szerző, akiket én igen tisztelek. Ők a nyelv csodálatos művészei, dekadens játékos alakok, akiknek a neve önöknek itt, Németországban nem sokat fog mondani: például Krúdy Gyula, aki 1878 és 1933 között élt, vagy Szomory Dezső, a Krúdy kortársa volt. Mindketten ugyanakkor nagyszerű esszéírók is voltak”. A Népszabadságban Takács Ferenc írta ,,Nincs, aminek örülni és nincs, mit ünnepelni”, felköszöntő örvén pedig bocsánatot kellene kérnünk tőle, mármint Kertész Imrétől ostobaságunkért, gyávaságunkért és rosszhiszeműségünkért. Esterházy Péter még nem olvashatta a Die Welt-interjút, amikor az Élet és Irodalomban közölt jegyzetét lezárta: ,,Elvégzett egy munkát a magyar nyelvben, a magyar gondolkodásban, a nagy magyar irodalomban, a világirodalomban, amit senki más nem végzett el, igaz, nem is végezhetett. Munkánk személyes; hogy ez így legyen, azért kevesen tettek többet, mint Kertész Imre. ” Herta Müller bánáti születésű idei német és német nyelven író Nobel-díjas írónő és Kertész Imre között annyi hasonlóság van, hogy mindketten egykori életterük – szándékosan kerülöm a ,,hazájuk” szót – saját bűneivel és egyéb mulasztásaival való szembenézését hiányolják, és a mérhetetlen különbség köztük az, ami velük személyesen és felmenőik révén megesett: egyikük megjárta Auschwitzot, másikuk édesanyja németként a szovjet gulágot. Egyikük a Szekuritáté és a Ceausescu-diktatúra elől menekült Németországba, másikuk önként választotta a megtagadott Budapest helyett Berlint. /Sylvester Lajos: A magyarokhoz nem kötődő, magyarul író Nobel-díjas író. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 11./2009. november 21.November 20-án ülésezett Szatmárnémeti tanácsa. Engedélyezte a tanács egyesület létrehozását „Észak-nyugati foglalkoztatási és társadalmi befogadási regionális egyezmény“ elnevezéssel, melynek feladata megoldáskeresés lesz a városi lakosság szociális problémáira. Új utcák elnevezéséről is döntöttek. Összesen 13 új utcanevet hagytak jóvá. Az RMDSZ-es tanácsosok öt új utcanevet javasoltak: Scheffler János, Károli Gáspár, Kaffka Margit, Krúdy Gyula és Ács Alajos. Három utca városokról lesz elnevezve: Ungvár, Beregszász, Gyulafehérvár, míg öt új utca román személyiségek nevét kapja. /Öt új magyar utcanév. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 21./2010. szeptember 2.Kulturális (pár)bajok – Beszélgetés Szőcs GézávalVersírásról, bizalomról és bizalmatlanságról, politikáról, pornó- és giccsadóról, a Julianus-, és a Márai-programról, az NKA sorsáról, vidék és Budapest viszonyáról, és a jövőről alkotott képéről beszélgettünk Szőcs Gézával a Tokaji Írótáborból Budapest felé autózva. Írsz-e még verset mostanában, vagy már csak népdalokat – ahogy ezt a városi legenda tartja Budapesten? – Nem írtam mostanában verset, de ez nincs feltétlenül kapcsolatban a mintegy három hónapja tartó megbízásommal, aminek a lényege, hogy a kulturális intézményrendszer ügyes-bajos dolgaival foglalkozom. Volt már rá példa az életemben, hogy nagyon stresszes, leterhelt hónapokban is tudtam verset írni, de arra is, hogy hosszabb nyaralás, pihenés nem hozta meg az inspirációt. Ihlet kérdése minden. Ha az emberben épségben megőrződik a lírai-én, akkor bármikor megszólalhat. Az utóbbi időben több, veled készített interjút is közöltek, illetve a megbízatásod elején a Nagyításban jelent meg egy összeállítás. Én két beszélgetésre utalnék most: a szinte hírhedtté lett Indexes megjelenésre, illetve legutóbb a Magyar Narancsban olvasható interjúra. Két dolog volt bennük közös: hogy nem ismerték a Nagyítás-beli összeállítást, illetve a támadó hangnemük. Te miben látod az okát? A bizalmatlanság, a barátságtalan hang, az ellenségesség a mai helyzetben Magyarországon szinte természetes. A társadalmat, ideértve az írástudói réteget is, törésvonalak osztják meg, de legalább egy nagy törésvonal, amelyet fontosnak tartok megszüntetni, áthidalni. Ilyen körülmények között nem is képzelhető el, hogy a művészvilágnak legalább egy része ne legyen ellenséges azzal a kormányzattal szemben, amelyet nem az ő preferált pártjai alkotnak. A te esetedben ez konkrétan mit jelent? Esetemben összetalálkoznak a Fidesszel, mint párttal, és a Fidesz-kormánnyal mint közép-jobb vagy polgári párttal szembeni előítéletek, sértettségek, ellenérzések. Azután jelen vannak a velem, mint magánszeméllyel szembeni ellenséges érzületek. Ez utóbbiak részben politikai hátterűek, hiszen azok, akik a – nevezzük így – politikai-szellemi ellentáborba tartoznak, eleve gyanakodva figyelik, amit csinálok, mondok, gondolok; de nem felelne meg az igazságnak, ha azt mondanám, hogy csakis ilyen ideológiai-politikai szekértábor-reflexek működnek velem szemben. „Alanyi jogon” is sok ellenséget szereztem az életben, és ezek olykor összeadódnak, mint például most. Ettől úgy tűnhet, mintha nagyon komoly erők állnának szemben akár velem, akár az általam megvalósított kultúrpolitikával szemben. Számottevő ellenállást nem érzékeltem, bár erről természetesen mást is olvashatunk egy-két lapban vagy internetes fórumon. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a munkámat akadályozná egy megkerülhetetlen, agresszívan fellépő erő. Talán egyetlen dolog van, amelyet magamban is átgondolva meghátráltam, legalábbis elnapoltam a kérdését. Konkrétan a pornóadó és a giccsadó megvalósítását. Nemrég épp’ az Origón válaszoltam arra a kérdésre, hogyan látom ezeket a dolgokat három hónap elteltével. A pornónál, ugye, ismerjük a klasszikus meghatározást, miszerint nem határozható meg szabatosan, hogy mi a pornó. A giccsről meg nem csikarható ki általános konszenzus… Csak a tisztánlátás kedvéért: itt arról az elképzelésről van szó, hogy adózni kellene a pornó és a giccs után. – Amikor ezt felvetettem, nem tudtam, hogy ilyen erős és mély beágyazottságú Magyarországon a pornóipari lobbi. Azóta szembesülnöm kellett vele, hogy a pornóiparban igenis nagyhatalomnak számítunk. Ami a giccset illeti, rá kellett jönnöm, hogy a magyar társadalomban mély és komoly igény van a giccs iránt, amitől nem lehet megfosztani egyik napról a másikra. Ha így van, tudomásul veszem, és anélkül, hogy okafogyottnak tekinteném a kezdeményezést, inkább úgy tekintem, mint aminek még nem jött el az ideje. A másik nagy port kavart kezdeményezésed a Julianus-program. – Itt nem akarok meghátrálni, bár igen kemény és ostoba ellenérvek születtek. Egész odáig merészkedtek, hogy meggyanúsítottak: hogy fajelméleti megfontolásokból tartom a programot helyesnek, meg különbséget akarok tenni magyar és magyar között. Ezek a vádak képtelenségek. Azt gondolom, a történelemtudomány lényegéhez tartozik, hogy primer ismeretekhez jusson a megelőző korokkal kapcsolatban. Az én hitvallásom változatlan az emberben munkáló kíváncsiságról, érdeklődésről, tudásról. Ha úgy tetszik, hiszek az ész-vallásban, és ebben a dologban egy tapodtat sem kívánok meghátrálni. Örülök annak, hogy olyan országban lehetek kormánytisztviselő, ahol következmények nélkül elhangozhat, hogy „az államtitkár úr ostoba és veszélyes játékot játszik”. De ha én tiszteletben tartom mindenki véleményét, azt várom el, hogy mások is így tegyenek. Mindenekelőtt pedig várjuk meg a kutatási eredményeket. – Összefoglalnád röviden, mi a Julianus-program célja? – Hogy tiszta vizet öntsünk abba a pohárba, amelybe a magyarság származásával kapcsolatos legkülönösebb elméletek kerültek az elmúlt évszázadok során, különösen felgyorsult tempóban az elmúlt évtizedekben. A dolog természetéből fakadóan ezek az elméletek egyrészt spekulatívak vagy bizonyíthatatlanok, másfelől alkalmasak arra, hogy az önképünkkel kapcsolatos alapokat aláássák. Úgy gondoltam, hogy a mai magyar népességet alkotó komponensek megnevezése, azonosítása semmiképpen nem ellentétes a tudomány, a közerkölcs lényegével. Az egyik válasz, ellenérv ezzel kapcsolatban úgy hangozhat, hogy ez egy rendkívül kevert népesség. Senki nem állítja azonban, hogy létezik egy úgymond érintetlen, senkivel nem keveredett magyar népesség. Azt meg főleg nem, hogy ha mégis van egy ilyen, akkor azt igazibb vagy mélyebb magyarnak kell tekinteni. Elég csak Petőfire gondolni. A magyarságnak hallatlan asszimiláló ereje van. A legnagyobb bűnt a magyarság ellen mindig azok követték el, akik megpróbálták osztályozni, illetve kiszorítani a magyarság kebeléből azokat, akik úgymond idegenek, jöttmentek, máshova valók. Erre ma is szigorúan oda kell figyelni. De mindennek tudomásul vétele, szem előtt tartása nem jelentheti azt, hogy ne volna szabad kíváncsinak lenni arra, hogy a mai magyar népességnek mennyi a finnugor, a szláv, a germán, a türk vagy iráni eleme. Olyan tudományos programot kell elindítani, amely minden olyan népességet, amely a magyarsággal evidens kapcsolatban állt, feltérképez. – A Könyvhéten sokan fehér szalagot viseltek a Márai-program elhalálozása miatt. Várható-e a folytatása, vagy valami hasonló program? – Mint a Parlament Kulturális Bizottsága előtt bejelentettem: szeptember elsejére feldolgozzuk és összegezzük a Márai-programmal kapcsolatos szakmai javaslatokat, kialakítva a Márai-program egy átdolgozott változatát, amely összhangban áll a kultúrpolitikai elképzelések egészével. Ez nem jelent drámai felfordulást, a program célkitűzéseinek lecserélését, hanem inkább hangsúlykorrekciókat. – Meg lehet akadályozni, hogy a program ne nagy könyvkiadók lobbija legyen? – Jobban oda kellene figyelnünk a kortárs magyar írók érdekeire. Ez egy szellemi tápláléklánc, amelynek egyik végén ott áll a szerző, aztán a könyvkiadó, a kereskedő, a könyvtár és az olvasó következik. Azt lehet megakadályozni, hogy a nagy pénzeket a nagy cápák nyeljék el. A cél, hogy a támogatás haszonélvezői ne a közvetítők, hanem a szerzők és az olvasók legyenek. Ezt persze lehet vitatni, mondván: a kereskedő megteremti az érdekegység megvalósulásának feltételeit. De a fordítottja is igaz: a kereskedőnek sem érdeke, hogy az írók kivérezzenek. – Sokakat megrémített a hír, hogy 2 milliárdot zároltak az NKA pénzéből, mondják, a szervezet működésképtelen lesz, kivonják a pénzt a kultúrából. – Akik most jajveszékelnek, nem fognak ekkora hangerővel ünnepelni, amikor kiderül, hogy még sincs igazuk. Lehet, hogy egy-két film nem fog megszületni, vagy bizonyos produkciókra, célokra kevesebb pénz fog jutni. Ha ez így lesz, akkor ezért nem a mostani kormányzat a felelős, hanem azok a kormányzatok, akik az elmúlt években az országot ebbe a helyzetbe juttatták. Részben túlzottnak, részben igazságtalannak érzem ezt a mutogatást annak kapcsán, hogy egy új kormány, amely épphogy csak szembesült a katasztrofális pénzügyi helyzettel, meghoz olyan intézkedéseket, amelyeknek nyilvánvaló célja: a működőképességet biztosítani. Ha ezekből a megszorításokból a kulturális területnek is ki kell venni a részét, érthető, hogy berzenkedést szül. Mi is úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább, bízunk a gazdaság erejében, amely majd elő tudja teremteni a forrásokat. Az elosztás persze rögtön felveti a disztribúció alapelveinek kérdését, illetve hogy ezeket kik és hogyan valósítják meg. A művészvilágban nyilvánvalóan él az autonómia igénye, a művészek maguk tudják, hogy a pénz hogyan használható fel a legértelmesebben. Csakhogy a művészvilág sem egységes, más-más megfontolások ütköznek benne. Például a filmes támogatások esetében láttuk, hogy a legdemokratikusabban választott filmes testületre bízva az elosztást, mégis sok művész érezte úgy, hogy kiszorították. Kiszorult vagy bele sem került abba a körbe, ahol helye lett volna. Remekművek sem születtek olyan számban, ami várható lett volna a támogatások értékét tekintve, és el is tűnt jó néhány milliárd. Ez csak illusztráció ahhoz a dilemmához, hogy a művészekre kell bízni az elosztást, vagy az adminisztrátorokra. Ez utóbbi ellen is számos argumentum hozható fel. A kormányzati cél, hogy több pénz jusson a magyar művészeknek. A zárolás szó eleve azt jelenti, hogy a pénzt nem vonták el, nem költötték el egyébre, csak éppen hozzáférhetetlenné tették. De annak a pénznek előbb utóbb ugyanott meg kell jelennie. – Két fiatal költővel készítettem idefelé jövet interjút. Mindketten arról a már-már közhelyes problémáról beszéltek, hogy értelmiségiként, művészként szinte csak Budapesten lehet bármit is tenni, lehetőségekhez jutni, de írásból még ott sem lehet megélni. A vidék–Budapest ellentétre van-e olyan terv, ami ezt a helyzetet egy kicsit árnyalná? – Budapest relatív súlyának növekedése folyamatosan súlyosbodó probléma, amely előrevetíti egy Budapest-ország utópia képét. Ez ellen decentralizálással lehet védekezni. Jelentős kulturális központokat kell létrehozni, ezek lehetnek nagyvárosok, például Debrecen, vagy kisebbek, mint mondjuk Kecskemét, vagy fürdővárosok, mint például Balatonfüred – azokat említem, amelyek már viszonylagos sikertörténetekké lettek az elmúlt években. A nagy egyetemi központokban a kulturális kínálatot kell színesebbé tenni. Lecserélődött lassan egy modell, amely a művelődési házak Magyarországát jelentette. A népművelők helyett ma kulturális menedzserek ténykednek, és a művelődési házak kulturális eseményeinek (amelyek sokszor esküvők vagy szüreti bálok voltak) modelljét felváltotta egy másik, amely fesztiválokban jeleníti meg az egyes régiók művészeti potenciálját. Ha jól szétnézünk az országban, alig van olyan területe Magyarországnak, amelyhez valamilyen többé-kevésbé sikeres fesztivál ne kapcsolódna. Egyeseknek ez már sok is, azt vallják, hogy a fesztiválok országa lettünk, ennyi jó fesztivált képtelenség rendezni, de ha lehetne, az sem lenne jó, mert az ember nem tud mindenhová eljutni. Ez jellegzetesen fővárosi szemlélet. A Miskolci Operafesztivált vagy a Kaposvári Zenei Fesztivált, vagy a veszprémit, a szombathelyit nem feltétlenül úgy kell tervezni, hogy a fővárosból mindenki mindenhová el tudjon jutni. Sokkal inkább arról van szó, hogy Budapesttől független kulturális centrumok jönnek létre, amelyek egyfajta értékcserét is megvalósítanak: új stílus, szemléletmód, hangnem, teljesítmény jelenik meg. A kulturális energiákat hordozó szellemi csatornarendszer révén ez eljut mindenhová, az egész Kárpát-medencébe. Vagyis nem félek attól, hogy Budapest túldagadása miatt eljutnánk addig, hogy Pécs, Debrecen, Győr, Kolozsvár vagy Kassa kiürülnének és érdektelenné válnának. Gondoljunk csak a Győri Balettre: egy táncosnak legalább akkora rang, mint az Állami Operaház tagja lenni. Nem félek a „túl sok fesztivál, túl sok folyóirat, túl sok egyetem” rémképektől. – És mit gondolsz a múltról? Hogyan látod: jogos-e a bűnök felszínre kerülése, érdemes-e a múlttal szembesülni, vagy az egészet felejtsük el, lépjünk tovább? Nemrég kérdeztük Sára Sándort többek között a Biszku Béla-filmről is. Sára amellett érvelt, hogy a filmet be kellett mutatni, sőt Biszkut el is kellett volna számoltatni. – A közelmúlt mindig a legkritikusabb a történészek és a köztudat számára is. A rendszerváltás idején nagytakarításról beszélt az ország, aztán az érdeklődés alábbhagyott, miután olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek az államhatalom antidemokratikus szerveivel, akikről senki nem feltételezte volna, még a legjobb barátaik sem. Így a közvélemény egy kicsit meg is csömörlött, a múlt tisztázásának jogi eszközrendszere is nagyon komótos, körülményes lett. A bürokrácia és az érdektelenség kölcsönösen gerjesztették egymást. Ez a kontextus magyarázza, hogy a film alkotói jogállamban aggályosnak számító módon készítették el a filmjüket. Jelzem, ha be akartak volna tartani minden jogszabályilag meghatározott és kötelezővé tett lépést, ez a film nem született volna meg. Itt most a jogi alapú szemlélet és egy önismeretet szolgálni kívánó akció közötti konfliktus eredményének egy egész társadalom örülhet, még akkor is, ha a jogkövető érzékenység sérült. Hasonló dolog mindig elő fog fordulni ott, ahol a szabályozás, a bürokrácia lemarad a valós igényekkel szemben. Ez esetben lemaradt. A tanulság nem az, hogy nincs többé a magánéletnek szentsége és bele lehet tiporni bárki személyiségébe. Ott nem fognak ilyen dolgok történni, ahol jól működik a társadalom önismeretét, önreflexióját szolgáló eszközrendszer. Ha valamivel baj van, akkor ezzel. Ezen kell javítani, nem arról huhogni, hogy mi lesz majd ebből. Ezek a jogvédő hangok megkerülik a kérdést, hogy hány millió ember sorsába avatkozott bele a legbrutálisabban az a hatalom, aminek a működéséről szerezhettünk ismeretet egyik meghatározó figurájának személyiségébe belepillantva. – A kérdés költői, bizonyos értelemben: lehetséges-e adómentessé tenni az költők számára a versek publikálását? – Ha ez csak a kulturális minisztériumtól függene, akkor nyilvánvalóan igen lenne a válaszom, de a kérdés alapvetően pénzügyi. Romániában például jóval kedvezőbbek a művészek adózási viszonyai. De nem lehet kiemelni és átvenni egy másik adórendszer egyetlen elemét, legfeljebb példaként hivatkozni rá. – Milyennek szeretnéd látni a magyar kulturális életet négy év múlva? – Amelyben új Ady Endrék, Bartók Bélák, Csontváryk, Kosztolányi Dezsők, Krúdy Gyulák, Weöres Sándorok tudják kibontakoztatni tehetségüket, fantasztikus remekművek sorozatával gazdagítva a magyar és egyben európai kultúrát. Mindezt abban az egységes szellemi térben képzelem el, amely a Kárpát-medencét jelenti, benne erdélyi, felvidéki és minden utódállam-beli magyar művésszel, Kiskolozsvártól nagy-Kolozsvárig. Nem tudom, tudsz-e róla, de Dél-Burgenlandban a Németújvári járásban van egy nagyon pici falu, mai nevén Glasing, amely hajdanában a Kis-Kolozsvár nevet viselte. Ha én ezt tudtam volna, amikor emigrálnom kellett Kolozsvárról Nyugatra, akkor biztosan ezt a helyet választottam volna. Már csak azért is, hogy ha bárki feltette volna azt a kérdést, hová való vagyok, mondhassam azt, hogy kolozsvári. Weiner Sennyey Tibor. Erdély.ma 2011. február 26.Bodor Ádám 75 évesFebruár 22-én töltötte be 75. születésnapját Bodor Ádám Kossuth- és József Attila-díjas író. Kolozsvárott született. Az ottani Református Kollégium növendékeként 1952-ben, 16 éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári politikai börtönben tartották fogva két évig. Szabadulása után volt gyári munkás, majd a Kolozsvári Református Teológia hallgatója lett. A diploma megszerzése után dolgozott a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk című lapban, majd négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel. 1969-től, a kötet megjelenésétől kezdve szabadfoglalkozású író. 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, s 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője volt. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa volt. Jelenleg a Holmi szerkesztőbizottságának tagja. Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei (Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység). Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetet már Magyarországon publikálta, de az ottani elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi című folyóirat novellapályázatát a később megjelent, Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. Ez a sajátos irodalmi műfajú, regényszerű novellaciklus külföldön is nagy sikert aratott. A nem konkrét helyen, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regény a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja. A Sinistra évében, 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás volt. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a szintén kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre. Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra redukált cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság atmoszférája, s nagyon finom humor jellemzik műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés díját és a külföldi kritikusok díját is. Az író pályája során több rangos elismerést is kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve-, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában vehette át a Kossuth-díjat, "a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért." Bodor Ádámot 75. születésnapja alkalmából hétfőn köszöntötték kiadója, a Magvető szerzői a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia szervezésében. A PIM-ben lezajlott rendezvényen Szegedy- Maszák Mihály irodalomtörténész mondott köszöntőt, Szűts Miklós beszélgetett Bodor Ádámmal, Dragomán György, Erdős Virág, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Szilágyi István és Vincze Ferenc pedig az ünnepelt írásaiból olvasott fel. Népújság (Marosvásárhely) 2011. május 3.Kárpát-medencei fiatalok vetélkedõjeBihar megye - Polgárosodás és modernizáció a boldog békeidõkben címmel tizenkettedik alkalommal szervezett az Ady Endre Líceum történelem katedrája kárpát-medencei történelmi vetélkedõt. A Festum Varadinum keretében sorra kerülõ Polgárosodás és modernizáció a boldog békeidõkben címû vetélkedõ péntek délután dr. Gyáni Gábor és dr. Fleisz János történész professzorok elõadásával kezdõdött. A Budapestrõl érkezett akadémikus a polgárosodás fogalmát körvonalazta elõadásában, ugyanakkor beszélt a magyarországi városok polgári fejlõdésérõl is. dr. Fleisz János helytörténész, önkormányzati képviselõ Nagyvárad helyét határozta meg a dualizmus kori Magyarország fejlõdéstörténetében. Elõadásából kiderült: Szent László király városa nem csak az összesített, hanem az ágazati városok közötti rangsorokban is a harmadik-negyedik helyet foglalta el. Irodalmi visszaemlékezésében Krúdy Gyula, Szabó Dezsõ és Babits Mihály alakját is megelevenítette. Történelmi séta A Magyarországról, Szlovákiából és Erdélybõl érkezett fiatalokból álló 15 csapat az elhangzott elõadásokból villámkérdéseket is kapott. A résztvevõk ugyanakkor egy történelmi sétán vettek részt, melynek során meglátogatták a városházát és más intézményeket, továbbá megtekintették a megyeszékhely egyébb nevezetes épületeit. Az elhangzott városismertetõkbõl szintén kaptak kérdéseket a három tagú csapatok. Az elõzõ évekhez képest újdonságnak számított, hogy a benevezettek egy kisfilmet is készítettek erre az alkalomra, melyben azt a települést mutatták be, ahonnan érkeztek. A zsûri ebben a kategóriában különdíjjal jutalmazta a Budapesti Szent László Gimnázium csapatát. A tíz fordulós vetélkedõ kérdései a 19. század végi és 20. század eleji politikai, gazdasági, kulturális viszonyait ölelte fel, tudtuk meg Fleisz Judittól, az Ady Endre Líceum aligazgatójától, a vetélkedõ fõszervezõjétõl. �?gyesen szerepeltek Elsõsorban a polgárok életmódjára, a szórakozási szokásaikra, az oktatás helyzetére irányuló kérdésekre kellett válaszoljanak a versenyzõk. Nehéz dolga volt - a budapesti Gyáni Gábor, a zilahi Bíró Judit, a kisvárdai Szûcs András valamint a nagyváradi Fazakas Gábor pedagógusokból álló - zsûrinek, tudtuk meg Fleisz Jánostól, aki titkári szerepet töltött be a testületben. A diákok nagyon ügyesen szerepeltek. Végül a nagyváradi Mihai Eminescu Fõgimnázium került ki gyõztesként. A második helyezést szintén nagyváradiak érték el: az Ady Endre Líceum XII. D osztályának három diákja. Szintén dobogós lett a komáromi Selye János Gimnázium csapata. A résztvevõk az Oktatási Minisztérium által elismert oklevelekben részesültek. Fleisz Judit érdeklõdésünkre elmondta: a rendezvény a kárpát-medencei fiatalok egymásra találásának a célját szolgálta és ennek jegyében szervezik meg jövõre is. Mészáros Tímea erdon.ro 2012. április 1.Erdélyi magyar sajtó-újságírás a két világháború között (1918-1938)Az erdélyi sajtó mindig színvonalas részét képezte az általános magyar újságírásnak. Fontossága főleg az impériumváltást követően nőtt, mivel a Romániához csatolt erdélyi magyar kisebbség egyetlen megnyilatkozása volt, Ligeti Ernő szavaival élve „az egyetlen kopoltyú, amelyen a magyarság lélegzett.” Az addigi határ menti sajtóközpontok a román hatóságok szigorú ellenőrzése miatt korlátozottan tudták csupán ellátni a feladatukat. Ilyen volt Nagyvárad esete, amely az erdélyi újságírás élvonalába volt sorolható, mivel itt dolgozott újságíróként Ady Endre, Juhász Gyula, Krúdy Gyula stb., a változás után azonban elköltöztek Váradról. Egy néhány példa az impériumváltás előtti sajtóból (a felsorolt újságok napilapok): - Arad: Aradi Közlöny, Arad és vidéke, Függetlenség, Aradi Hírlap - Nagyvárad: Szabadság, Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Új Nagyvárad, Tiszántúl, Friss Újság. - Temesvár: Temesvári Hírlap, Temesvarer Zeitung. - Kolozsvár: Újság, Kolozsvári Hírlap, Esti lap, Ellenzék. - Brassó: Brassói Lapok. - Szatmár: Szamos. - Marosvásárhely: Székely Napló. Sajtótörténeti szempontból 3 fő korszakra lehet osztani a két világháború közötti korszakot: A hőskor (1919-25), a virágzás kora (1926-30), a helytállás kora (1931-37). A szerkesztőségek voltak a politikai megbeszélések búvóhelyei, így az újságírás szorosan összefonódott a politikával. A sérelmek üzenésein kívül a román hatóságok is a sajtón keresztül érintkeztek a magyarsággal. A napilapok és az irodalmi folyóiratok szoros összekapcsolódása is megfigyelhető, mivel legtöbb újságíró irodalmár, költő is volt. Továbbá a „transzilvanizmus” eszmerendszerének továbbítását is elsősorban a korabeli sajtó vállalta fel. Ahol jó színvonalú napilapok voltak, ott később és nehezebben született meg az irodalmi folyóiratok. Így az első komolyabb irodalmi folyóiratok nem Kolozsvárott, hanem Nagyváradon, Aradon és Marosvásárhelyen születtek. A Hőskorban 330 erdélyi lap jelent meg, egyedül Kolozsváron 113. Az impériumváltással bekövetkező közhangulatot befolyásolta a sajtó, ezek „szomorú idők” voltak, ami azt is mutatja, hogy csupán 12 humorisztikus lap jelent meg. Legtöbb újság ebben a korszakban megszűnt, vagy tulajdonost váltva átalakult. Nem volt nehéz lapot indítani: 1939-ig a román kormány a lapkiadást nem kötötte engedélyhez. Így azonban jelentkezett a dömpingsajtó (krajcároslapok megjelenése) amely a színvonal csökkenését eredményezte. Minden lap hivatalosan és nyíltan fizette a cenzort (de ez nem jelentette, hogy nem voltak kiskapuk). Ebből következőleg Belső-Erdély sajtója jobban virágzott ebben a korszakban: minél beljebb került a határtól, annál nagyobb volt a sajtószabadság. Ebben a vonatkozásban beszélhetünk Kolozsvár- és főleg a későbbiekben Brassó, mint szabad és fontos sajtóközpontokról. Megemlítendő az Újságírói Szervezet, amely fennállása alatt kongresszusokat rendezett Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Temesváron. Komoly eredménynek számított, hogy elsőnek vetették fel Romániában az újságírói nyugdíj intézményét. Nagyobb városokban újságírói klubok létesültek, ahol gyakran rendeztek felolvasóesteket, illetve a közönség találkozhatott azon személyiségekkel, kik írásait nap, mint nap olvashatta. További eredménynek számított a tusnádfürdői Szanatórium létesítése, amely gyakorlatilag újságírói üdülőként szolgált. Több mint 300 bejegyzett taggal rendelkezett, román személyiségek, politikusok is gyakran látogatták, mivel egy ilyen komoly létszámú szervezet határozta meg az erdélyi magyarság politikai közhangulatát. Vizsgabizottságot is létesítettek, így csak az lehetett képezni újságírásra, aki megfelelt a vizsgabizottság feltételeinek. Tagdíjas rendszer volt, az újságírás ekkor becsületes megélhetést biztosított. Egyes érdemes újságírók, akik valamilyen igazolt okból hagyták ott állásukat, teljes fizetésüket kapták, amíg újra el nem tudtak helyezkedni. A továbbiakban két kiemelkedő példával szeretném ábrázolni az erdélyi újságírás két korszakát. Kolozsvár, mint már említett sajtóközpont, főleg a 20-as években számított fontos tényezőnek. Ez a Keleti Újság elsődleges sikerének tudható be. A lapot már a háború alatt tervezték megjelentetni, de végeredményben a sors iróniájaként a román csapatok Kolozsvárra való bevonulásakor (1918. December 24-én) jelent meg az újság első száma. A sikert nagymértékben befolyásolta, hogy budapesti tapasztalt lapszerkesztők dolgoztak itt, mint Szentmiklósi József, vagy később Ignotus (aki a Nyugatnak volt szerkesztője). A hatalmas példányszám áttörte a határokat, a demarkációs vonalakat is, így Kassán és Debrecenben 2-3000 példány is elfogyott naponta. A lap későbbi szerkesztője Zágoni István lett, majd a csődtől való megmentés érdekében megvásárolta a lapot az Országos Magyar Párt. Így hivatalos pártlappá vedlett, veszítve politikai függetlenségéből, szabadelvűségéből. Egy másik említett sajtóközpont Brassó volt ebben az időszakban. Felemelkedésében főleg a 30-as évek válságai, politikai- ideológiai törésvonalai járultak hozzá. A gazdasági válság több lap megszűnését eredményezte, ugyanakkor megjelent egy új, fiatal generáció is, amely már a 20-as évek viszonylataiban szocializálódott (Bányai László, Méliusz József, Wass Albert stb.). A Brassói Lapok megerősödésében a központiság is szerepet kapott. Mindamellett, hogy igen színvonalas országos lap volt, gyakorlatilag felvehette a versenyt Erdély szinte bármelyik városának a reggeli napilapjával. Fontos szempont, hogy szinte minden városban volt szerkesztője, illetve a román városokban elő magyar közösségekhez is eljutott, sőt ezen kívül még Bulgáriába is szállított több száz példányt. Színvonalas irodalmi mellékletét Kuncz Aladár szerkesztette és lehetőséget adott a Helikoni közösségen kívül rekedt fiatal generációknak a publikálásra. A cenzúra is szerepet játszott a sikerben, ugyanis amíg más városban megjelenő újságokban a helységneveket csak románul lehetett leírni, addig ezeket a Brassói Lapok magyarul közölte. A kezdeti jobboldalisággal felhagyva a 30-as években a Keleti Újság szabadelvűségét próbálta pótolni, nem kevés sikerrel. F.J. kolozsvaros.ro. Erdély.ma 2012. október 29.Újságírókat díjaztak a 150 éves váradi magyar sajtót ünnepénÉpp százötven évvel ezelőtt, 1862 októberében jelent meg az első magyar újság Nagyváradon, Bihar címmel. A váradi magyar sajtó születésének évfordulóját a Partium Alapítvány rövid sajtótörténeti előadásokkal, illetve az erre az alkalomra alapított sajtódíjakkal ünnepelte meg a váradi Ady Endre Emlékmúzeumban. A rendezvényen Péter I. Zoltán helytörténész idézte fel a nagyváradi magyar sajtótörténet fontosabb momentumait. Mint kiderült, a huszadik század elején a városban nem kevesebb mint öt napilap volt, holott akkoriban az összlakosság kevesebb főt számlált, mint a mostani, 25 százalékos váradi magyar kisebbség. Jelenleg mégis csak két megyei, magyar nyelvű napilapot, a Bihari Naplót és a Reggeli Újságot képes fenntartani a közösség. Akkoriban azonban mindenféle politikai irányzatot képviselő lapok tudtak napról napra megjelenni, a Biharon kívül a Szabadság, amelynél a századelőn Krúdy Gyula és Ady Endre is dolgozott egy ideig, a katolikus Tiszántúl, a Fehér Dezső által főszerkesztett Nagyvárad, végül pedig a szintén általa indított, liberális Nagyváradi Napló. Ady Endre ez utóbbinál vált jelentős ellenzéki publicistává. Tóth János történész, az emlékmúzeum igazgatója néhány érdekességet fűzött hozzá az elhangzottakhoz, majd az újonnan alapított díjak átadására került sor. A három sajtódíjat a két megyei napilap, illetve a Biharország című, megyei hetilap főszerkesztői ítélték oda kollégáiknak. A díjak névadóiról Meleg Vilmos színművész olvasta fel a tudnivalókat vagy egy, az ő tollukból született írást. A pályájuk elején járó, fiatal újságíróknak odaítélt Iványi Ödön-díjat Freund Emese, a Reggeli Újság szerkesztőségi titkára nyerte el. A Bokor Andrásról elnevezett szakmai díjat D. Mészáros Elek, a Biharország munkatársa vehette át, aki korábban mindkét napilapnál több esztendeig dolgozott, elsősorban riportokat írt. Fehér Dezsőről elnevezett életműdíjat kapott Dérer Ferenc, a Bihari Napló munkatársa, aki a rendszerváltás után létrejött váradi napilap első választott főszerkesztője volt. Nagy Orsolya Krónika (Kolozsvár) 2013. február 27.Versek és térbirtoklás (Húszéves a Pallas-Akadémia Könyvkiadó)Az április elsején huszadik születésnapját ünneplő csíkszeredai Pallas-Akadémai Könyvkiadó tartott tegnap író-olvasó találkozót a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében, illetve annak vezetője, Tőzsér József könyveket ajándékozott az intézménynek. Három szerző ismertette a kiadó által megjelentetett kötetét, Bogdán László, Ferencz Imre és Markó Béla pályáját Sarány István, a kiadó szerkesztője vázolta, a költők verseikből olvastak fel. Bogdán László meseregényének harmadik változatát ismertette: a Münchhausen báró kalandjai a Mélabús Tornyok Városában című műve kalandregény, stilárisan pedig hódolat Krúdy Gyula előtt. Ferencz Imre fotókkal illusztrált „verses madárhatározójáról” beszélt, Madárkirakat kötetét természetközelben, Hargitafürdőn írta, s „a kiadó szerint sikerkönyv lett belőle”. Kié itt a tér című, politikai, közéleti írásait összegyűjtő könyve kapcsán Markó Béla megjegyezte, annak címe Erdély jövőjével kapcsolatos politikai krédójára utal. A térség két nemzetének történelmi szembefeszülését említve úgy fogalmazott: a könyv egyfajta válasz is: „nem a miénk, nem a tiétek, hanem közös, olyan értelemben, hogy Erdély egy vagyonközösség tárgya kell legyen (...), de nem vagyok biztos benne, mindannyian jól megértettük, hogy a tér birtoklására adott válasz nem vagy-vagy hanem is-is”. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2013. május 5.Újjáéledt a diákszínjátszó fesztiválHároméves szünet után, a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceumban szervezték meg az Országos Diákszínjátszó Fesztivált. Tíz előadást mutattak be a háromnapos rendezvény során. A XVIII. alkalommal zajló fesztiválnak most első alkalommal adott otthont az Ady Endre líceum. Mint megtudtuk, a szervezésben Sarkadi Viktória, Demeter Emőke és Kozma Éva tanárok vállaltak nagy szerepet és a szülőbizottság is közreműködött. Fontos a diákszínjátszás Kirkósa Enikő magyartanár köszöntötte az egybegyűlteket péntek délután, a középiskola dísztermében, bemutatva egyúttal a zsűritagokat: Nagy András László magyarországi színházi rendezőt, a magyar Szín-Játékos Szövetség elnökét, Szőke Kavinszky Andrást, a Lilliput Társulat igazgatóját, Dimény Levente színművészt, a Nagyvárad Táncegyüttes vezetőjét, Holczman Ilonát, a székelyhídi Petőfi Sándor iskola tanárát, valamint Gáspárik Attila színművészt. Az ünnepélyes megnyitón részt vett Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő helyettes is. „Magyar Birmingham, Szent László városa, Vitéz László püspök rezidenciája, a Holnaposok városa, a Pece parti Párizs” – sorolta Nagyvárad különböző megnevezéseit a későbbiekben Tóth Márta, az Ady Endre iskola igazgatója. Szólt Nagyváradnak a történelem során betöltött fontos szerepéről, s megemlítette azokat a nagyszerű embereket is, akik itt dolgoztak: Ady Endrét, Juhász Gyulát, Krúdy Gyulát. Az Ady Endre líceum több mint 240 éves múltjáról is említést tett, majd elmondta: jómaga is sokszor fellépett mint diákszínész, sokat tanult a diákszínjátszásból és úgy gondolja, hogy az oktatásban első helyre kellene helyezni a diákszínjátszást. Ilyen elgondolásból vállalta fel a líceum az országos fesztivál újjáélesztését három év szünet után, s egyúttal azért is, mert azAdy Endre líceum színjátszó csoportja az elmúlt időszak során nagyon jó eredményeket ért el. A játék által a diákok megtanulnak egymásra figyelni, nő az empátiakészségük, könnyebben tudják elfogadni és megérteni embertársaikat. „Azt kívánom, hogy tartalmas legyen az ittlétetek és nagyon sok kedves emlékkel és új baráttal térjetek haza” – mondta Tóth Márta. Robbanásszerű fejlődés Nagy András László a magyar Szín-Játékos Szövetségről szólt. Az általuk szervezett fesztiválokkal kapcsolatban elmondta: számukra nem léteznek határok, cserébe pedig azt várják a határon túli meghívottaktól, hogy mondjanak le a külföldi vendég státuszáról, legyenek ugyanolyan, teljes jogú résztvevők, mint a magyarországiak. Megemlítette: a magyarországi diákszínjátszás robbanásszerű fejlődésnek indult, a mennyiség átcsapott minőségbe, a drámapedagógia elfogadott pedagógiai módszerré vált és a színjátszás, illetve a színházelmélet érettségi tantárgyként is választható. „Lássuk, hol tart mindez nálatok” – mondta végül. A zene hangjai Dimény Levente felszólalása során elmondta: mielőtt a színművészeti főiskolára felvételizett volna, tervezte, hogy diákszínjátszó csoportba iratkozik, de ez nem valósult meg. „Ti egy lépéssel bátrabbak vagytok, mint én” – tette hozzá, kihangsúlyozva: rajongója az olyan tanároknak, akik fontosnak tartják a diákszínjátszást. A későbbiek során a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium Vitéz Lelkek társulata mutatta be A zene hangjai című musicalt. A diákok nagyon jól adták vissza a mű kedvesen megható jeleneteit, a legnagyobbrészt diákokból álló közönség nagy tapssal jutalmazta a fellépőket. A következő napok során brassói, kovásznai, székelyudvarhelyi, szilágykrasznai, kézdivásárhelyi, szászrégeni, székelykeresztúri, szilágycsehi és nagyváradi diákszínjátszó csoportok léptek fel. Neumann Andrea erdon.ro 2014. április 28.A zárkában kitáruló világ – Beszélgetés Bodor Ádámmal„A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt” – beszélgetés Bodor Ádám íróval szabadságról, képzeletbeli terekről. – A kolozsvári Református Kollégium diákjaként 1952-ben letartóztatták államellenes szervezkedésért. A családban nem az első hasonló „vétség”, édesapja 1955-ben, ön egy évvel korábban szabadult. Hogyan érintette mindez zsenge, 17 éves korban? – A legérzékenyebb koromban kerültem a rács mögé, amikor rádöbbentem, hol élek, és az elkövetkező évtizedekben mire számíthatok. Ennyi. Paradox módon a zárka magányában kitárult előttem a világ, és a saját életem távlatai. Utólag hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt. Nem adnám semmiért azt a két évet, amit a világtól elzárva töltöttem. – Sőt nem egyszer jelezte, hogy valamelyest utólag is hiányzott a börtön. Mi kelt ilyesfajta hiányérzetet egy fiatalemberben? – Az élmény, amely amennyire megrázó, ugyanannyira fölemelő. Egész idő alatt úgy éreztem odabent, hogy itt valami rendkívül fontos dolog történik velem, és hogy az életem során ennek sok hasznát fogom venni. Első novelláskötetemen, A tanún Hemingway hatását vélték felfedezni a kritikusok. Kétségtelen, rövid írásai rendkívül tanulságosak, ellentétben a giccs határát súroló regényeivel. Technikailag nagyon sokat tanultam tőle, és tulajdonképpen bátorítást kaptam. A prózának olyan területét nyitotta meg, ahová előtte kevesen merészkedtek be. Az oroszoktól is tanultam, azt hiszem, de a legtöbbet – bár talán illetlenség ilyet mondani – saját tapasztalataimból tanultam. – Az igazi áttörést a Sinistra körzet megjelenése jelentette. Az írás műfaji behatároltsága mai napig vitatéma az irodalomtörténészek között, Márton László szerint például „az egész könyv egyetlen lebegés novella és regény között.” Ön szerint? – Tekintettel arra, hogy azonos helyszínen, azonos szereplőkkel zajlik a cselekmény, természetesen regény. A töredezettsége és tagoltsága novellaciklust is sugallhat. Számomra regény mégis. Vitathatatlanul az, mert van kezdete és vége. A viták az olvasó és a kritikus szabadságát tükrözik. A megírás alatt én az író szabadságával éltem, az olvasó meg tekintse annak, aminek akarja: utópiának, negatív utópiának. Ezzel én nem foglalkoztam, az utópia szó például eszembe sem jutott a könyv megírása alatt. – Engem Az utolsó szénégetők tárcakötete ragadott meg leginkább, annak is a címadó története, amelyben Kopf, a szénégetők vezetője pakol – a távcsövét, a Barcsay-féle Művészeti anatómiát –, és hazatér a családjához. Írásainak általánosan nyomasztó világában csöppnyi oázis ez... – Nézze, én történeteket írok, ha rövideket, akkor is. És nem törekszem, hogy a végén feloldozzam a történetek komor felét, vagy lezárulatlanul hagyjam. A történet sugallja mindig a befejezést – ez művészi elképzelés kérdése. Ilyenkor a saját elvárásaimnak teszek eleget, úgy zárom le, ahogy én a legszívesebben olvasnám a történetet. – Korábban úgy fogalmazott, hogy a novella nemesebb műfaj a regénynél, az utóbbi évtizedekben mégsem ír rövidprózát. Ha meg ír, miért álltak azok össze regénnyé – három alkalommal is? – Annak idején kifejezetten anyagi okokból írtam tárcákat, szabadúszóként kellett ugyanis az életemben a betevő falat biztonsága. A kor kolozsvári irodalmi hetilapjának, az Utunknak írtam hetente, kéthetente tárcákat, ennek ellenére nem tartom magam tárcaíró alkatnak. Az viszont igaz, hogy ha prózáról van szó – akár regényről is –, eleve novellában, a novella ökonomikus szerkezetében, szigorú esztétikájában gondolkodom. Írás közben elsősorban a részlet látványa érdekel annak formai kritériumaival, ez a határozza meg az előadásmódot, terjedelmet, mindent. A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz teljesen más, kényelmesebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt. A történet kimenetele iránti izgalom pedig meghatározza az írás formáját is. Ha ez az izgalom elvész írás közben, elvész az egésznek az értelme is. Akkor ér valamit az egész, ha engem is folyamatosan nyugtalanít, hogy a továbbiakban mi történik. Ez a türelmetlenség pedig nem tűri, hogy körülményesen közelítsem, kerülgessem a fordulatot, amit magam is már alig várok. – Munkásságában nyilvánvaló Erdély meghatározó szerepe, amiről soha nem mulaszt el beszélni. Miért nem, hiszen több mint harminc éve Magyarországon él? – Életem nagyobbik részét mégiscsak Erdélyben töltöttem, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket. Másrészt ez jobbára alkati kérdés is: úgy látszik, az én érzékenységeim erre a kelet-európai élményre fogékonyak. Engem a vegyes etnikai és változatos, varázslatos földrajzi táj, a labilitás és kiszolgáltatottság, valamint ennek az egésznek a virtuális erkölcse ragad meg. Ha prózáról van szó, kimeríthetetlen tartalékaival ez izgat a mai napig. – Budapest például miért nem készteti írásra? – Budapesttel nincs mit kezdenem: művészi hozamát tekintve ez a környezet számomra kimondottan közömbös, minden ihlető erő nélkül. Elképzelhető, ha Budapesten látom meg a napvilágot, itt töltöm ifjú éveimet, soha nem lesz belőlem író. A mai Budapest és általában a mostani társadalmi környezet felé hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát. Ha ez a kötelék kialakult már valahol, nem valószínű, hogy hasonló intenzitással képes megjelenni másutt is. Ez már kicsit könnyűvérűség, könnyed elmozdulás lenne a prostitúció felé. Nem is kedvelem a túl rutinos, sokoldalú iparos mesterember írókat, akik könnyed otthonossággal lépnek át egyik területről a másikra. Ennek rendszerint a művészi és érzelmi hitelesség látja kárát. – Sokak, erdélyiek számára is állandó kérdés, hol játszódnak Bodor Ádám művei, például a legutóbbi, a Verhovina madarai. Képzeletbeli terek mellett számos utalás szerepel a szövegben létező földrajzi területekre, helységekre, olyan multikulturális világokra, amelyek Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros vidékére lokalizálhatók. Miért éppen abból a régióból táplálkozik? – Egyszerű a magyarázat: természetjárásaim során ez volt az a vidék, amelyik először megragadott látványával, domborzatával, Erdély többi részétől némileg eltérő sejtelmes táji jellegzetességével. Ez a kicsi, félmegyényi terület a Tisza forrásvidéke és felső folyása mentén talán egész Románia etnikailag legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indulnak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán magukat függetlenítve megvetették a későbbi fejedelemség alapjait. Kezdettől jelen volt egy szláv eredetű ruszin lakosság is, nyugatról bevándorolva itt telepedtek meg a német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A megye déli, ma Romániához tartozó részén a magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. A hegyekkel körülzárt gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt: Máramarossziget utcáin még a hatvanas-hetvenes években is magyar, román, német, jiddis, ukrán szót egyaránt lehetett hallani, a nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt fölszítani. Amikor én a későbbiekben modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, nyilván ennek a tájnak az elemei döntő módon meghatározták az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keressük térképeken, nincs sehol, de Verhovina – a szó felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, amit ma Kárpátaljaként ismerünk, Ukrajna része. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve is és helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Hogy hol van mégis Sinistra és Verhovina? Egészen közel: bennünk, együtt minden fenyegetésével. Zsók Enikő Bodor Ádám A Kossuth-díjas író Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben. 1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott. 1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt. A Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011). Krónika (Kolozsvár) 2014. december 13.Újabb Magyar Örökség díjakIsmét kiosztják a Magyar Örökség díjakat. Az elismerést hét kiemelkedő kulturális személyiségnek, illetve kulturális és egészségügyi intézménynek adományozzák ma Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Pál István "Szalonna" és bandája a kultúrát, hitet és a magyarság összetartozását erősítő népzenei munkásságáért veheti át az elismerést. A prímás és zenekara sokat tett azért, hogy Kárpátalján ismét életre keljen a táncházmozgalom és a magyar népzene. A burgenlandi alsóőri és felsőőri magyar színjátszók a közösségépítő, hagyomány- és anyanyelvőrző tevékenységükért részesülnek az elismerésben. Kuklay Antal katolikus pap gazdag életműve és a cigányság felemelkedéséért végzett példamutató munkája, Telenkó Miklós sátoraljaújhelyi görög katolikus lelkész pedig értékőrző és értékteremtő tevékenysége miatt kapja meg a díjat. Posztumusz elismerést kap Pósa Lajos költő (1850–1914) nemzetnevelő tevékenységéért, illetve Az én újságom című gyermeklap megalapításáért. A folyóirat, amely 1889 és 1944 között jelent meg, olyan rangos írók és költők gyermekeknek szánt írásait közölte, mint Gárdonyi Géza, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond. Szintén Magyar Örökség címet kap a Százados úti Művésztelep, amely Budapest első, egyben Európa legrégebbi folyamatosan működő hasonló intézménye. A telep olyan alkotókat tudhatott soraiban, mint Antal Károly Kossuth-díjas szobrász- vagy Dienes Gábor Munkácsy Mihály- díjas festőművész. Szíjjártó Jenő (1919-1986) zeneszerző a felvidéki magyarság kultúrájáért végzett kiemelkedő tevékenységével érdemelte ki a posztumusz elismerést. A leginkább karmesterként és zeneszerzőként ismert művész a kodályi hagyományok követőjeként komoly népdalgyűjtő és feldolgozó munkát végzett a Nyitra-vidéken. A hetedik díjazott a magyar tüdőgondozói hálózat lesz. A hálózat elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a második világháborút követően radikálisan csökkent Magyarországon a tüdőbajos betegek száma. A hálózat országszerte több mint 150 tüdőszűrő és gondozó állomásával unikumnak számít az egész világon. A Magyar Örökség díj azon magyar intézményeknek, csoportoknak adható negyedévente, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséhez. Népújság (Marosvásárhely) 2015. május 8.Van-e erdélyi magyar irodalom?Van is, meg nincs is. De inkább van. Többek között erről esett szó a Bodor Ádám íróval megejtett közönségtalálkozón Nagyváradon. A szerző végre egyszerűen helyretette ezt a kérdést is – amely amúgy csak látszólag nehéz. Bodor Ádám prózaíró, Kossuth-, József Attila-, Déry Tibor- és Krúdy Gyula-díjas erdélyi magyar író volt a KéPKEret sorozat következő, májusi estjének vendége. A PKE Magyar Nyelv és Irodalomtudományi tanszékének szervezésében zajló irodalmi, művészeti beszélgetéssorozat idényzáró alkalmának keretében az estek házigazdája, Boka László irodalomtörténész Bodor sikerkönyvei, kultikus regényei és elbeszélései kapcsán kérdezte a szerzőt, akinek műveit eddig mintegy 30 nyelvre fordították le. Az est a kortárs magyar irodalmi folyamatokat, a szépirodalom mai helyzetét és vitapozícióit, díjak körüli polémiákat is taglalta. Egyszerű Így például szóba került az is, van-e olyan, hogy erdélyi magyar irodalom. (Érdekes, hogy ez a kérdés újra és újra előjön néha – holott a legegyszerűbb logikával is látható talán, hogy ez nem is valós kérdés, álprobléma. Hiszen egyszerűen értelmezés dolga csupán, és mindkét jelentése egyszerre érvényes, harmadik pedig nem: ha ugyanis földrajzilag értjük, van, ha pedig úgy, hogy stílusát, lelkiségét, attidűdjeit tekintve létezik-e, akkor szintén inkább igen, mint nem, amennyiben pedig úgy, hogy teljesen különálló entitás-e, természtesen nem.) Nos, ennek a kérdésnek a megválaszolása Bodor Ádám számára sem volt nehéz. Mint rávilágított, sokan abból indulnak ki, hogy a nemzet egységes, ezért nincs külön erdélyi magyar irodalom. Csakhogy – jelezte – ezeken a tájakon más a nemzettudat, az identitásnak különféle árnyalatai léteznek, és nálunk is van ilyen. Tehát létezik specifikus erdélyi magyar irodalom, de nem külön a magyartól. Hozzátette: „elismerésekkor pedig épp az illetékes hatalom szokott különbséget tenni, külön erdélyi magyar szerzőknek tartva fenn egy kategóriát”. Más téma kapcsán, de ide is illően elmondta: a kor mindenképp átszivárog az irodalmi szövegekbe is. Ennek ellenére idegesíti, amikor politikai jellegű deklarációkkal találkozik ilyenekben. Amúgy ő maga is idevalósi: innen indult, és 33 éve él Magyarországon. Ennek ellenére még vannak olyan pályatársai, akik úgy tudják, hogy most is itt él. Erdélyi magyar szerzőként, földrajzilag is, ugye… Sok-sok más téma között szóba került aztán még a fordítások helyzete is. Bodor Ádám azt emelte ki, hogy magyarból verset fordítani nagyon nehéz, de prózát sem könnyű. Pedig az ő műveit egy elismert román fordító, Tabacu Marius ülteti át, ezzel együtt sok a nehézség. Maga Bodor is próbálkozott más műveket románul tolmácsolni. Mint elmesélte, egy időben nagyon nehéz anyagi körülmények között élt, és azzal próbáltak rajta segíteni, hogy fordításokat adtak neki. Megbirkózott ugyan velük, mégis egy darabig csinálta csak, mivel rájött, hogy – mint fogalmazott – egyszerűen képtelen rá, azaz magyar művek igazi román tolmácsolására. Ki ő? Bodor Ádám 1936. február 22-én, Kolozsvárott született református, felső-középosztálybeli családban. Erdély vallási és kulturális sokszínűsége, a magyar, a szász és a román kultúra szétválaszthatatlan keveredése, s egyszersmind a közeg kelet-európai letargikussága, szegénysége, kiszolgáltatottsága jelentett meghatározó élményt a későbbi író számára, műveiben részint ezt a kettősséget igyekszik megragadni. Kolozsvárott a kommunista hatalomátvétel után más jómódú családokhoz hasonlóan Bodorékra is a nélkülözés évtizedei vártak. 1952-ben magát Bodor Ádámot, a Református Kollégium diákját is letartóztatták államellenes szervezkedésért, közbenjárásra szabadult két év után. Egy évig gyári munkásként dolgozott, majd inkább óvatosságból és kényszerűségből, mintsem mély vallásosságtól indíttatva világi szak helyett a református teológiára iratkozott be – jelzi életrajzában a Digitális Irodalmi Akadémia. 1960-ban végzett, és a kolozsvári egyházkerületi levéltárban alkalmazták, jóformán éhbérért. 1964 és 1968 között egy másoló-fordító irodában dolgozott szülővárosában. Karcolatokat és novellákat 1965-től kezdett publikálni az Utunkban, 1969-ben megjelent első novelláskötete is A tanú címmel, ettől kezdve az első Forrás-nemzedék tagjaként tartják számon. Mivel a hetvenes évek végétől Erdélyben lehetőségei íróként egyre inkább beszűkülni látszottak, és életfeltételei nehezedtek, 1982-ben áttelepült Magyarországra. 1984-től a Magvető szerkesztője lett, és immár Magyarországon írta és jelentette meg egyre népszerűbb műveit. Szeghalmi Örs erdon.ro 2015. július 11.Trianon européerebbé tett minket…Milyen nyomai voltak, vannak Trianonnak a magyar irodalomban? Nos, többek között az is, hogy az azt követő időszakban felpörgött a dunai együttműködés és az európai közösség vágya. Erről is szó volt Váradon. Nem elég, hogy számos téren sokfajta sebet okozott Trianon, de még meg sem próbálták orvosolni, gyógyítani azokat – többek között ezt is kiemelte Pomogáts Béla irodalomtörténész, aki Nagyváradon tartott előadást, a XII. Partiumi Írótábor elnevezésű rendezvényen. A múlt hét utolsó napjaiban lezajlott rendezvény eseményeinek a PKE adott otthont, és az idei tematika az emlékezetkultúra volt, a régió irodalmában. Ezen a témán túlmutató előadást tartott tehát Pomogáts, aki Trianon a történelemben és a magyar irodalomban hagyott nyomait elemezte. Mint jelezte, az ominózus döntés megroppantotta a régió népeinek együttműködését is. Szerinte persze jobb lett volna igazságosabb békeszerződés, mert az a régiót magát sem vetett volna vissza, vagy pedig a környező államok föderációjára lett volna szükség. Ez utóbbi a későbbi szovjet expanziót is megakadályozhatta volna. Ehelyett végül, a trianoni döntés után ”a barbár intolerancia jutott hatalomra számos államban”. Békét kerestek A magyar írók, költők közül is sokan elvesztették szülőhazájukat, vagyis elcsatolták azon településeket, ahol születtek, vagy ahol épp fiatalságukat töltötték. Például Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond is azok között volt, akiknek ezzel meg kellett küzdeniük, és akiknek műveiben ez visszaköszön. Az előadó hangsúlyozta: a kisebbségi irodalmak is főleg Trianon nyomán, a gyötrődésben és az útkeresésben születtek. Politikai értelemben ugyan gyakran gyűlöletbeszédbe csapott át a veszteség, de – Pomogáts szerint – az irodalomban alig. „A magyar szerzők nem gyűlölettel telve írtak, sőt, sokan a kapcsolatokat is keresték később más népekkel. Sokak mellett Babits, Kosztolányi is így tett, de például később József Attila is”. Emellett persze azért a hiány és a veszteségérzet is hangot kapott munkáikban, de nem vad düh formájában. Külön fontos, hogy Trianon végül nem vezetett elszigetelődéshez az irodalmunkban sem. Sőt, az előadó szerint addig sosem volt olyan erős a dunai együttműködés és a közös Európa utáni vágy, ezen eszmék felkarolása, mint akkor. A prezentáció végén egyébként Pomogáts Béla felvetette: román, szerb, szlovák írókat is meg kellene hívni jövőre az írótáborba, hogy az ő álláspontjukat is megismerjük, illetőleg ép párbeszédet lehessen folytatni. Az egyik szervező megfontolandónak nevezte az ötletet, de jelezte: nem tudja, találnak-e olyan szerzőket, akik belemennek ilyenbe. Pomogáts előadása után egyébként Kenéz Ferenc költő mutatkozott be a rendezvényen, aki saját írásait olvasta fel. Ezekben egyből példát is adott a Trianon utáni egyik korszak viszonyulásáról. A szövegekben a nyolcvanas-kilencvenes évek kicsit még mindig kesernyés, de már iróniával is átszőtt attitűdjei köszöntek vissza. Szeghalmi Örs erdon.ro 2015. október 15.Mese- és betyárvilág az erdélyi táncegyüttesek találkozójánNovák Ferenc Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas magyar koreográfussal találkozhatnak pénteken az érdeklődők az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek 11. Találkozóján, melynek idén az Udvarhely Néptáncműhely a házigazdája. A házigazda néptáncműhely meseelőadását, Az aranyszőrű bárányt tekinthetik meg az érdeklődők pénteken délelőtt tíztől, amelyet már több alkalommal is telt ház előtt mutattak be az udvarhelyi színpadon. Délután hattól a Maros Művészegyüttes Szép piros hajnalban című produkcióját követhetik figyelemmel, rendező Varga János. A Maros Művészegyüttes, bár időnként elkalandozik a táncszínház világába, előadásaival alapvetően a folklór iránti elhivatottságát bizonyítja. „A Szép piros hajnal című előadás autentikus folklórműsor, amely magában foglal táncszínházi elemeket, de ezekben is a hagyományos néptánctechnikák érvényesülnek” – fogalmazott az előadásról Barabási Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes igazgatója. Szombat délelőtt tíz órától a Háromszék Táncegyüttes Az én mesém című darabját mutatja be a székelyudvarhelyi színpadon. „Mindannyiunk lelkében igazi ének szól. Érdemes útnak indulni érte. A mi mesénkben a szomorú királylány rátalál saját hangjára, önmaga boldogságára, mert saját hangunk megtalálása a mindenség megtalálása” – írják az alkotók a darabról. Betyárvilág című produkcióját adja elő délután hat órától a Nagyvárad Táncegyüttes. „Az előadás alapköve a betyárok, a betyárság köré fonódott mítosz, amelyet most az új tagokkal bővített Nagyvárad Táncegyüttes segítségével szeretnénk felidézni, kicsit talán újrateremteni is. A legfőbb ihletforrás Krúdy Gyula Rózsa Sándorja volt” – fogalmazott az előadásról László Csaba, az együttes rendező-koreográfusa. Két szakmai előadást is tartanak a rendezvény alatt, ma délután négy órától Novák Ferenc „Tata” Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas magyar koreográfus a magyar néptáncmozgalom első világháborútól a 80-as évekig tartó időszakáról beszél. Holnap délután szintén négytől Orza Călin néptáncoktató, koreográfus A kritikáról az erdélyi hivatásos táncéletben címmel tart előadást. Veres Réka Székelyhon.ro 2015. november 6.Születésnap – Köszöntjük a 80 éves Kozma Dezsőt„Egy nemzeti irodalom a nemzet életének, lelkiismeretének része, megtestesítője” Kozma Dezső irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, 1935 november 6-án született Középlakon. Köteteinek sora már helyére került a szakmában. – Kezdjük ezt az évfordulós beszélgetést a külső, történelmi meghatározókkal. Olyan emberrel beszélgetek, aki az életét a II. világháborúval kezdte. Ez már önmagában külön téma lehetne. Öt-hat évesen az embernek sokkal fontosabb dolgai vannak, olyan istenigazából nagy elhatározás, nagy célok vezetik. De amikor annak rendje és módja szerint iskolába indultál volna, közbeszólt minden idők legnagyobb világkatasztrófája. Hol, hogyan élted át azokat az éveket, azt a több mint ezerhatszázhatvan napot, milyen nyomot hagytak az életedben? – Már-már múltbavesző, mégis máig tartó élményeket éleszt bennem kérdésed. Természetesen a világot csak részben értő 5-6 éves gyermek megpróbál tájékozódni, eligazodni abban a környezetben, amelybe beleszületett. Különösen nem könnyű ez sorsformáló időben, még a mindennapok szintjén sem. Egy magyar–román lakosú, szép fekvésű erdélyi faluban szereztem első tapasztalataimat: az egykori Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly Varjúvárától, Wesselényi Miklós és Ady Endre szellemét őrző Zilah, illetve Kolozsvár vonzáskörében. Mintha a település neve is jelképesen ezt fejezné ki: Kalotaszeg, a Szilágyság és Erdély művelődési központjának számító „kincses” város felé vezetnek az utak. Négy elemis iskolánk és a református zsoltárok jelentették számunkra az első szellemi „útravalót”. S lélekben persze azok a minősítések, amelyeket az osztatlan iskola tanítója 1940 és 1945 között értesítőinkbe vésett: „jó”, „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. Mindezek az épp akkor véget érő háborút követő történelmi fordulattal sem múltak el nyomtalanul. Iskolánkban azonban nem lévén további osztályok, magántanulóként, egyedül egy szál tanító segítségével kellett eligazodnom a könyvekkel egyébként sem bővelkedő szűkebb világomban. Az év végi kolozsvári számonkérő vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán a következő szeptemberben velem is elindultak a szekerek a betű újabb birodalmába. Előbb Bánffyhunyadra, ahol a bentlakás volt „magán”, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt a kisváros környéki falvak tanulni vágyói számára otthonában bentlakást berendezni. Középiskolai éveimnek színhelye, Kolozsvár – Mátyás király szobrával, patinás épületeivel – nyitott könyvet jelentett egy falusi fiatalember számára. Érettségi után a Bolyai Egyetem előttem is kitárta kapuját, hogy aztán pár év múlva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban taníthassak magyar irodalmat. Leegyszerűsítő szűkszavúsággal: ezek voltak a tágabban értelmezett kezdetek, a felkészülés útjelzői. – 1956. Itt az országban, az akkori hatóságok az elítélteket a következő években egyenként, hosszabb-rövidebb idő után börtönözték be vagy bocsátották el. Édesapámat, édesanyámat politikai okokbál elbocsátották. Börtönben nem voltak, „csak" elbocsátották őket. 21 évesen mit éltél meg '56 következményeiből? – Több mint fél évszázad távlatából (mai történelmi tudásunk birtokában) nem könnyű pár szóban elmondani, kolozsvári magyar szakos egyetemi hallgatókként – a rádió mellett szorongva, reménykedve – miként válhattunk érzelmileg részeseivé az általunk is világfordítónak vélt történéseknek. Sokszor elmondott szavak kívánkoznak ide: ritkán tapasztalható szabadságvággyal, aggódásaink közepette is megőrzött bizakodással, hittel, majd a felemelő érzelmeket követő tragikusan fájdalmas keserűséggel. „Egységből csoda született" – emlékezett az idei évfordulón az akkori feszült napokat tevőlegesen megélő Dávid Gyula. Ma nem titok az sem, hogy a korábban engedélyezett esemény (a magyar írók sírjai melletti tisztelgésünk a kolozsvári Házsongárdi Temetőben) november elsején már tiltottnak számított, veszélyes politikai megmozdulásnak, amit abban a pillanatban a bennünket vezető tanárunk, Dávid Gyula (ő mondta el) sem tudott, nem tudhatott. Hét évi börtönnel szenvedett meg érte. A verseivel jelentkező Páskándi Géza elítélésekor (ő is csaknem ennyi évet kapott) vádpontként szerepelt az is, hogy sürgette az oktatási rendszer reformját, a többi között azt, hogy a történelmi materializmus mellett más filozófiát is oktassanak az egyetemen. Nem egy évfolyamtársamat meghurcolták, másokat kizártak az egyetemről. És jól ismertek a más szakokon, kolozsvári szellemi intézményekben az országszerte elkövetett megtorlások is. Rengetegen kerültek hosszú évekre börtönbe, többen az életükkel fizettek. - Képzett, elsősorban a munkájával foglalkozó irodalomtörténész, egyetemi tanár számára milyen fordulatot jelentett 1989? - Nem szükséges fejtegetnem, számunkra, számomra is hozott változást 1989. Legfeljebb arról lehetne most beszélni, hogy milyen mértékben, milyen módon. Kétségtelen: addig nem javallott, illetve kényes témák, elhallgatott írók is sorra kerülhettek előadásaimon, árnyaltabban lehetett megközelíteni egy-egy életművet, mint ahogy a különböző szemináriumi, államvizsgai és a továbbképzést szolgáló szakdolgozatok tematikája is bővülhetett. És a tudományos kutatómunkára tágabb lehetőségek nyíltak, bizonyos forrásokhoz nem kellett külön engedélyt kérni, hazai és külföldi (magyarországi) levéltárak is hozzáférhetőbbekké váltak. Személyesebbre fordítva beszélgetésünket: 1994-ben neveztek ki professzornak. (Jóllehet korábban megvoltak az ehhez szükséges szakmai feltételek. Huszonhárom évvel azelőtt, 1971-ben megkaptam a filológia doktora tudományos fokozatot, 1994-ig 12 önálló kötetem, két egyetemi kézikönyvem, számos kísérő szöveggel ellátott válogatásom magyar írók műveiből és több mint kétszáz tanulmány, szakközleményem jelent meg különböző folyóiratokban, lapokban. Elnézést a felsorolásért, nem valamiféle utólagos méltatlankodásból fakadóan teszem ezt, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy abban az időben egyáltalán nem volt könnyű a „ranglétrán” előrelépni, és talán a Tanszék sem siette el a felterjesztést – lehet, hogy csak puszta feledékenységből. Végső soron örültem, hogy professzor lettem.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesévé választottak, 1997-ben a doktori iskola keretében szakirányítással bíztak meg, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Némiképp az általad említett fordulat következményének tekinthető az is, hogy kolozsvári nyugdíjazásom után a frissen alakuló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen még tíz évig (2003–2013) taníthattam magyar kultúrát, magyar irodalmat, és talán itteni dékáni működésemnek (az adminisztrációs munkát elvégzőknek köszönhetően) is volt valami értelme. És azt hiszem, nem puszta véletlen, hogy szakmai díjazásokban, kitüntetésekben csak 1990 után részesültem. - Tudományos tevékenységedről néhány kérdést. Miért, hogyan lettél irodalomtörténész? – Hogy mikor és miért lettem irodalomtörténész? Nehezen tudnám pontosan egy bizonyos időszakhoz, eseményhez kapcsolni, úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen elhatározás több tényezőtől függő. Közre játszhatott ebben az is, hogy mindig érdekelt a múlt, szerettem hallgatni a régi történeteket, nézegetni a régi épületeket, tárgyakat. Középiskolai történelemtanárom, Pataki József (később egyetemi professzor) csak fokozta bennem a tovatűnt korok iránti vonzalmat, kíváncsiságot. Évek múlva a kolozsvári egyetemi könyvtár rendszeres látogatójaként, régi könyveket, lapokat böngészve mindez „tudatosabbá”, „rendezettebbé” vált bennem, arra késztetett, hogy egy irodalmi mű, életmű vizsgálata alkalmával (természetesen az esztétikai értékek felfedezésével párhuzamosan) életre keltsem azt a történelmi, szellemi közeget, amelyekben ezek az alkotások megszülettek. Egyébként abban az időben a különböző – olykor inkább csak divat-szülte – elméletekhez nemigen juthattunk hozzá. Vagy ha igen, ezek az elméletek nemigen voltak vonzóak. - Hogyan és miért éppen a 19. századot választottad? - Fiatal tanársegédként, a 60-as években a magyar irodalom különböző korszakait szeminarizáltam, és volt időszak, amikor verstan, összehasonlító irodalom, irodalomelmélet és esztétika is szerepelt az óráim között. Mondanom sem szükséges, hogy a sokféle tantárgy nemcsak rengeteg időt vett igénybe, egyben nem kis próbatételt jelentett szakmai szempontból, ezért ritkán nyílt alkalom egy irodalmi áramlattal vagy életművel behatóbban foglalkozni. Azonban nyomban hozzáfűzném: ez a szerteágazó lefoglaltság nem ártott, sőt megkönnyítette később az egy területre, egy irodalmi jelenségre szorítkozó búvárkodásomat, oktatói működésemet. Lehet, hogy másképp nem vállalkoztam volna középiskolai tankönyvek írására. – Éveken át főleg a 19. század magyar irodalmát szeminarizáltam, és ebből a korszakból merítettem doktori értekezésem témáját (Irodalom a kolozsvári századvégen). Így lettem viszonylag korán (majd professzorként is) irodalmunk egyik nagy korszakának előadója. Talán nem szükséges a neveket felsorolni: Arany János, Madách Imre, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Vajda János, Mikszáth Kálmán, Gyulai Pál. Folytathatnám a századfordulón jelentkező és a századelőn kibontakozó nemzedékkel: Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Petelei István, Thury Zoltán, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Tömörkény István, Krúdy Gyula. Nem kis erőfeszítést jelentett számomra szűkre szabott óraszámban mindezt bemutatni. Ezért éreztem szükségét előadásaimat nyomtatásban megjelentetni. (Magyar irodalom a XIX. század második felében, Bukarest, 1980; Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978 ). Persze, közben ki-kirándultam a 20. századba és a világirodalomba. – Új Európa van születőben – más kontextusban más a recepció. Ugyanaz a műalkotás ma más életet él. Csak egy példát, de klasszikusat, és éppen a 19. századból. Arany János A walesi bárdok című költeményét lefordították walesi nyelvre. A remekműnek eget-földet rengető sikere van. Voltak már más fordítások, más próbálkozások is – Zolman Péter angol fordítása stb. – de egyiknek sem volt ekkora sikere, ilyen hatása. Európa nyugati és keleti „fele" ma másképp, jobban figyel egymásra? Sőt, születőben egy egységesülő kontinens? Hogyan reagál a 21. század elméletírása? Mi mindent kell újraírni? – Azt hiszem, kérdésed az irodalmon túlmutató választ igényelne. Már maga a különböző irodalmak kölcsönhatása, a műfordítások szerepe a nemzeti kultúrák közeledésében igen sokféleképp értelmezhető. Szószaporítás lenne újra és újra elmondani, hogy minden kor (így a mi 21. századunk is) megbirkózik jelenbe épülő örökségével, értékeivel. Különösképpen gond az, hogy egy olyan, a nemzet életéhez és szellemi örökségéhez szorosan kötődő alkotó, mint Arany János költői világa, kivételesen gazdag nyelve, annak sajátos ízei miként közvetíthetők kellő színvonalon más nyelvű olvasók számára. Önkéntelenül Kosztolányi Dezső szállóigévé vált szavai jutnak eszembe: fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. A többi között jórészt ezzel is magyarázható, hogy az utóbbi időben megélénkültek a „kulturális modernség" és a szellemi kölcsönhatások körüli, különböző felfogásokat szembesítő viták. Ebben az „egymásra figyelésben" arról sem feledkezhetünk meg, hogy egy nemzeti irodalom elsősorban (már csak nyelve okán is) a nemzet életének, történelmi és szellemi-irodalmi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének része, megjelenítője. Természetesen azoknak az egyetemes értékeknek is kifejezője, amelyeket már a reformkor nagyjai, Kölcsey, Vörösmarty megfogalmaztak. Mint ahogy figyelmet érdemlő, milyen közegben történnek meg ezek a találkozások, párbeszédek. A jeles irodalomtörténész, Horváth János vélekedése sok igazságot hordozó: az irodalom kétlaki növény, amelynek virágai a formák világában nyílnak, s a nemzeti irodalmak fejlődéstörténeti helyzetétől is függ, hogy melyik mikor fejti ki a maga egyediségét. Már ezért sem lehet a tolmácsolás, a szellemi értékek közvetítésének módja sem „röghöz kötött". Elég, ha a magyar irodalom több mint másfél évszázaddal ezelőtti „kulcsszavaira" gondolunk: haza és emberiség, népek hazája nagyvilág. – Kötetek sorában foglalkoztál erdélyi magyar irodalommal. Gondoltál már egy teljes erdélyi magyar irodalomtörténet megírására? Eddigi tudományos tevékenységed mintegy előrejelzi... – Az Erdélyben született magyar irodalom csakugyan foglalkoztatott (foglalkoztat), a régebbi és az első világháború utáni erdélyi (romániai) írókról, művekről több alkalommal írtam. Egy részük a szegedi székhelyű Madách Irodalmi Társaság kiadásában most megjelent válogatott írásaimban olvasható, a két háború közötti romániai magyar írókról készült közleményeim jórészt hazai folyóiratokban láttak napvilágot. Talán egyszer összegyűjtöm őket. Egyelőre megbízható irodalomtörténeti kézikönyvként ajánlom Pomogáts Béla többkötetes (2008–2010 között megjelentetett) kiváló irodalomtörténeti munkáját: Magyar irodalom Erdélyben. – Bálint Tibor íróval sokat beszélgettünk a témáról: az író feladata, hogy megírja a maga korát. Ő a háború következményeit és a diktatúrát élte meg, hát két főműve a Zokogó majom és a Bábel tornya. Bálint Tibor írói feladatát elvégezte. Mire ösztönöz, illetve kötelez az irodalomtörténet-írás? – Kétségtelen nem ritka, hogy egy alkotó el-mulaszthatatlan szükségét érzi, írói feladatának tekinti személyes élettapasztalait, élményeit írásaiban megörökíteni. Bálint Tibor valóban ezt tette. Némiképp módosítva kérdésed és a választ, bennem is felsejlettek korábbi élményeim újrateremtésére késztető gondolatok. Persze másképpen. Pédául úgy, hogy a magyar irodalom egyik nagy korszakáról több mint három évtizeddel ezelőtt megjelent egyetemi kézikönyvemet – azóta felgyűlt ismereteim alapján – továbbgondoljam, mintegy ötvözve az akkori és mostani élményeimet, gondolkodásmódomat. Nem föltétlenül tankönyvszerűen. A válogatott írásaimat tartalmazó, a Madách Irodalmi Társaság jóvoltából most megjelent gyűjteményes kötetem tulajdonképpen ilyen szándékkal is készült: szembesülni egykori, máig elkísérő élményeimmel. Azt hiszem, ez is szellemi léthelyzetek egyfajta újraélése. – Európa történelmének utóbbi nyolc évtizede sok csodát és sok szörnyűséget produkált, sokszor ipari méretekben. Hamvas Béla, aki megélte mind a két világháborút, aztán a diktatúrát, politikai börtönt, aki életében egyetlenegyszer publikálhatott, „Óda a XX. századhoz" című esszéjében írja: mindezek után és csakis ezek után beérik az emberben egy bölcs derű. Az a derű pedig nem langyos jókedv, hanem túl jón és rosszon is az élet igenlése... –Hamvas Bélához kapcsolódó kérdésedre – irodalmárként – a szintén hányatott életű, mellőzött Weöres Sándor jut eszembe, a saját belső világából oly mélyen merítő költő. Számomra ugyanis Hamvas szintén az egyén és a világ harmóniáját kereső, a lét értelmén töprengő alkotó, aki a mindennapok tapasztalataiból és az emberiség több évszázados tudományos teljesítményeiből, filozófiai kultúrájából alakítja ki, teremti meg (még nem teljesen feltárt) életművének világát. Kérdésed egyben másfajta hasonlóságra is emlékeztet: szellemi és testi megpróbáltatások közepette Hamvas Béla sem veszítette el tudósi tartását, jobbító szándékú hitét és „bölcs derűjét". Világszemléletét Patmosz című esszékötetében olvashatjuk: „Tudjuk, hogy az életnek célja nincs; értelme van. Az értelmet pedig maga az ember helyezi el önmagában azzal, hogy milyen életet tart a maga számára méltónak.” - Min dolgozol most? Mik a terveid? - Most éppen a Madách életművéről (jórészt erdélyi utóéletéről) megjelent írásaimat, a Madách Imre Irodalmi Társaságban megtartott előadásaimat gyűjtöm össze. Mintegy bővíteni, kiegészíteni szeretném a 2003-ban Magyarországon kiadott gyűjteményemet. Elképzeléseim közül csak egyet említenék itt meg. Több évtizedes búvárkodásom folytatásaként könyvet szeretnék írni a korán elhunyt Török Gyuláról, akinek regényei, elbeszélései új színt jelentettek a 20. század első éveinek magyar prózájában. Remélem öröksége feltárásával sikerül erről másokat is meggyőzni. Józsa István egyetemi oktató Szabadság (Kolozsvár) 2015. december 9.Mérlegen a 25 esztendőCsütörtökön nagyszabású rendezvénnyel ünnepli a Szatmárnémeti RMDSZ megalapításának 25 éves évfordulóját. Ennek kapcsán Kereskényi Gábor elnök foglalta össze a szervezet elmúlt negyed évszázada során elért legfontosabb eredményeket. December 10-én 18 órai kezdettel a Szakszervezetek Művelődési Házának nagytermében ünnepli a Szatmárnémeti RMDSZ alapításának 25. évfordulóját. Az ünnepi rendezvényen díjazni fogják a szervezetben az elmúlt két és fél évtizedben fontos szerepet betöltő személyiségeket, felszólal majd Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke és fellép a Csík zenekar is. A rendezvényre a belépők rekordidő alatt, két nap alatt fogytak el. Az ünnepi pillanathoz közeledve Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, a Szatmárnémeti RMDSZ elnöke összegezte a szervezet által elért eredményeket. Az írást változtatások nélkül tesszük közzé. Mérlegen a 25 esztendő Közösségünk néhány fontosabb eredménye a számok tükrében I. Restitutio in integrum A restitúció Románia szintjén az utóbbi időben sajnos megtorpant, sőt (látva a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyét) visszarendeződési törekvések figyelhetők meg. Szatmárnémetiben a visszaszolgáltatások folyamatát 2010-re nagyjából lezárta a város: egyházi és világi javaink nagy része visszatért jogos tulajdonosához, a jogutódokhoz, illetve örökösökhöz. A jogtalanul elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása keretén belül történelmi magyar egyházainknak visszajuttattunk 22 központi épület-ingatlant és közel 361,5 hektár földterületet Szatmárnémeti város területén, a következő leosztásban: - Római Katolikus Püspökség: 15 épület és 261,7258 ha földterület - Láncos Református Egyházközség: 6 épület és 49,4670 ha földterület - Németi Református Egyházközség: 1 épület és 21,3404 ha földterület - Szent Miklós Magyar Görög-Katolikus Parókia: 25,1837 ha földterület. A szatmárnémeti restitúciók mellett megemlíthetjük a szomszédos Pálfalvai Református Egyházközség által visszakapott 3 épületet és 6247 ha földterületet. II. Utcák, terek magyar elnevezései A 90-es évek elején érdekvédelmünk mindössze hét magyar személyiségről elnevezett utca nevét tudta megtartani (Ady Endre, Bartók Béla, Bolyai Farkas, Dsida Jenő, József Attila, Lükő Béla, Petőfi Sándor) és az 1990 és 2004 közötti időszakban csupán egy (!) új utcanevet sikerült adni (Hám János). 2004-ben a Gradina Romei mellett megjelent a Kossuth-kert felirat is városunk egyik legszebb övezetének bejáratán. 2004-től egy dinamikus tanácsosi gárda, a magyar polgármester és nem utolsó sorban az új idők szava hatására 11 magyar személyiségről neveztünk el utcát városunkban: Ács Alajos, Bethlen Gábor, Jean Calvin, Csipler Sándor, Gellért Sándor, Kaffka Margit, Károli Gáspár, Krúdy Gyula, Páskándi Géza, Ruha István, Scheffler János, Teleki Blanka. (Szándékosan soroltam ide a nagy reformátort, Jean Calvint, hisz gondolhatja a kedves Olvasó, hogy az ő személye inkább hozzánk áll közelebb, mint a többségi nemzet tanácsosaihoz.) Az RMDSZ-frakció javaslatára 2008-tól mintegy általánossá vált az az eljárás, hogy amennyiben új utcaneveket adunk Szatmárnémetiben és ezek személynevek, akkor fele-fele arányban javasol a magyar és a román közösség neveket, amennyiben az új utcák semleges nevek, akkor pedig a felirat román és magyar nyelven is meg kell jelenjen a táblákon. Ennek eredményeképpen írhattuk ki magyarul is a Mese, Mező, Gesztenye, Cseresznyefa, Kertész, Betyár, Rigó, Termés, Bodza, Kalász, Kaptár utcák elnevezéseit magyar nyelven is. Persze a fentebb említett enyhülés, és az új idők szava a román kollégáinknál még nem tart ott, hogy támogassanak bennünket a város történelmi utcaneveinek megnyugtató rendezésében. Bízunk azonban abban, hogy ebben a kérdéskörben is lesz pozitív elmozdulás a közeljövőben. III. A kétnyelvűség egyéb megnyilvánulásai A városi tanács RMDSZ frakciója következetesen zászlajára tűzte az anyanyelvhasználat kérdését. A 215/2001-es helyi közigazgatásról szóló törvény megadta a jogszabályi kereteket az anyanyelvhasználat bővítésére, kiterjesztésére. Ennek nyomán - de nagy politikai csatározások árán - kerülhetett ki Szatmárnémeti bejáratához a háromnyelvű helységnévtábla 2003-ban. 2004-től e témában is számos kézzelfogható eredmény született: a városháza alárendeltségében működő közintézményeinek megnevezése kifüggesztetett magyar nyelven is. Sok polgártársunk számára szimbolikus jelentőséggel bír, ha meglátja az Anyakönyvi Hivatal, a Lakossági Ügyfélfogadó Iroda, Lakosságnyilvántartó Igazgatóság, Helyi Rendőrség, Szociális Közszolgálat, Transurban Közlekedési Vállalat stb. táblákat az intézmények bejáratainál. Ugyanakkor ennél is fontosabb, hogy az állampolgárok ügyes-bajos dolgaikat magyarul is a hivatalnok tudtára tudják adni, azok pedig magyarul (is) tudjanak választ adni. Ezért különösen figyeltünk arra, amikor résztvettünk a városvezetésben, hogy a Városi Tanács alárendeltségében működö minden intézményben, ahol a lakossággal közvetlen kapcsolattartás szükséges, rendelkezésre álljanak magyarul tudó tisztviselők. Az anyakönyvi eljárások során pedig felemelő érzés, hogy a házzasságkötés „igen"-jét immár több éve anyanyelvén mondhatja ki a boldog pár. IV. Emlékjelhagyások 1990-től lehetőség nyílt arra, hogy a szatmárnémeti magyar közösség szobrok, emléktáblák állításával elmékezzen meg nagyjairól. Ez a lehetőség sokáig csak elméleti síkon létezett ugyanis minden köztéri szoborállításhoz a városi tanács jóváhagyása szükséges. E helyen feltétlenül szót kell ejtenünk Muzsnay Árpád művelődésszervezőről, a Szatmárnémeti Kölcsey Kör elnökéről, a megyei RMDSZ egykori elnökéről, akinek munkássága nélkül biztosan szegényebb lenne városunk néhány büszttel. Szatmárnémetiben a Kölcsey Kör, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a városi RMDSZ égisze alatt felavatott emléktáblák és szobrok: - Kölcsey Ferenc szobor (1991, Lakatos Pál alkotása és ajándéka, a felállítási munkálatokat Kovács Albert vezette) - Dsida Jenő emléktábla (1992, Kovács Albert kivitelezte) - Szilágyi Domokos szobor (1993, Kolozsi Tibor első köztéri szobra, a talapzat és a műkő-változat kivitelezője Kovács Albert, a most látható bronz változatot a marosvásárhelyi Balogh József öntötte) - Dsida Jenő szobor (1997, Andrási Kurta János alkotása, a talapzatot Kovács Albert készítette, a talapzatot borító márványtáblákat Benedek Piroska ajándékozta) - Páskándi Géza büszt (1998, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziubman található, Laborcz Mónika alkotása) - Petőfi Sándor emléktábla (1998, kivitelező Kovács Albert, a tábla Benedek Piroska ajándéka) - Gonzeczky János emléktábla (1999, kivitelező Kovács Albert) - Kovács Leó háromnyelvű emléktáblája (2000, kivitelező Kovács Albert, a táblák Benedek Piroska ajándéka - 8 éve eltűnt) - Petőfi Sándor szobor (2004, Deák Árpád alkotása, a talapzat márványborítása Benedek Piroska ajándéka - Jakabffy Elemér emléktábla (2008, a feliratot a Szatmári Friss Újság kiviteleztette, a tábla Benedek Piroska ajándéka) - Olajos Béla emléktábla (2010, kivitelező Kovács Albert) - Kiss Gedeon szobor (2010, Szodoray-Parádi Hajnalka alkotása. Ötletgazda: Békéssy Erzsébet) - II. Rákóczi Ferenc mellszobra (2012, Deák Árpád alkotása, talapzat: Szlézinger Marcel) - Mohy Sándor emléktábla (2012, kivitelező Kovács Albert) - Az 1970-es árvíz áldozatainak emléktáblája (2015, kivitelező a Promocraft kft.) A fentieken kívül egyházaink és civil szervezeteink is jeleskedtek az emlékjelhagyás tekintetében, mely akciókat minden esetben az RMDSZ városi szervezete, illetve önkormányzati tisztségviselői is felkaroltak. Ide sorolható a Szatmárnémeti Római Katolikus Egyházmegye által állíttatott három köztéri alkotás és a Szamos-negyedi Református Egyházközség által kezdeményezett Bethlen-szobor, valamint a Németi református templom kertjében található Doni Hősök Emlékműve: - Hám János püspök szobra (1999, Lakatos Pál alkotása) - Bethlen Gábor szobor (2007, Erdei István alkotása) - Árpádházi Szent Erzsébet szobra (2008, Gergely Zoltán alkotása) - Az új, egész alakos Hám János szobor (2015, Zagyva László alkotása) A hagyományápoláshoz nagymértékben hozzájárultak civil szervezeteink, történelmi magyar egyházaink és intézményeink, akiknek köszönhetően emléktábla hirdeti Krúdy Gyula, Katona Mihály, Luby Margit, Bánhidi Antal és Gróf Széchenyi István nevét, emlékmű készült Pfaff Ferencről, szobor Csipler Sándorról és dombormű Ács Alajosról. Ez többek között az Ady Endre Társaság, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a Széchenyi Emlékbizottság, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Szatmárnémeti Fiókja munkáját dícséri. V. Közösségmegtartó és építő rendezvények 1990-től városunk magyarsága szabadon élhetett a gyülekezési szabadság jogával, megemlékezve dicső elődeinkről, történelmünk fordulópontjairól, valamint lehetőség nyílt újabb és újabb művelődési rendezvények szervezésére. A Szatmárnémeti RMDSZ a Szent István Körrel és később a Magyar Ifjúsági Kezdeményezéssel (MIK) karöltve minden évben méltóképpen megemlékezett Március 15., Augusztus 20., Október 6. és Október 23. jelentőségéről. A Szent-Györgyi Albert Társaság megszervezte a Hajnal akar lenni népdalversenyt és a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt, a Madisz a Gyereknapot, a Húsvéti és Karácsonyi ünnepvárót, táncházat és számos kirándulást, a MIK az Ifjúsági Napokat és a Partiumi Teremfoci Kupát, az RMDSZ az ingyenes jogi tanácsadást, lakossági fórumokat, a farsangi és szilveszteri bált, akad tehát rendezvény bőven, pezseg a szervezeti élet. S ebbe a pezsgésbe új életet vitt a 2012-ben megalakult Nőszervezetünk. Engedjék meg azonban hogy két - immár hagyományossá vált - nagy rendezvényünket kiemeljm: a Partiumi Magyar Napokat 2015-ben tizennegyedik alkalommal, a Családi Hétvégét pedig tizedjére szerveztük meg. A szatmáriak ugyanis megérdemlik azt, hogy legyen két polgári jellegű rendezvény egy évben, ami csak róluk szól, nekik szól, szatmáriaknak, kicsiknek és nagyoknak egyaránt, ami az ő ünnepük. S hogy mennyire magukénak érzik a szatmáriak ezeket az ünnepeket, állon itt bizonyságul a 14. Partiumi Magyar Napok néhány statisztikai adata: 8 nap, 15 helyszín, több mint 150 program, 50.000 feletti résztvevő, 137 önkéntes szervező, 672 fellépő, több mint 3.000 gyermek-látogató, közel 150 rendfenntartó, 1.020 liter bográcsos étel, 3.360 liter sör, 8.000 feletti kattintás fotósaink részéről, 78 órányi videóanyag, 25 partner civil szervezet, 29 médiatámogató, 70 szponzor. Íme néhány megvalósítás, az elmúlt 25 év történetéből. Ez a pár sor természetesen alkalmatlan arra, hogy felidézze az eredmények mögötti fáradságos munkát. A sokak kitartó munkáját, amiért e helyen is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik talán szeretteiktől vették el az időt egy még nagyobb családért, a szatmárnémeti magyarságért. szatmar.ro 2016. február 23.Bodor Ádám nyolcvanévesTegnap ünnepelte nyolcvanadik születésnapját Bodor Ádám Kossuth-díjas író. Kolozsvárott született, a helyi Református Kollégium növendékeként 1952-ben, tizenhat éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, két évet töltött a szamosújvári politikai börtönben. Szabadulása után gyári munkásként dolgozott, majd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. A diploma megszerzése után a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában dolgozott. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk lapban, négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel. Azóta szabadfoglalkozású író, 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa, majd a Holmi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei: Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység. Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetét már Magyarországon publikálta, de az itteni elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi novellapályázatát a később megjelent Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. A sajátos irodalmi műfajú, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regényszerű novellaciklus a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja. A mű külföldön is nagy sikert aratott. 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása, melynek fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre, egy évvel később jelent meg a Verhovina madarai című, kisebb történetelemekből, elbeszélésmozaikokból panorámaszerűen felépülő regénye. Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra korlátozódó cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság légköre és nagyon finom humor jellemzi műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés és a külföldi kritikusok díját is. Bodor Ádám pályája során több rangos elismerést kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában Kossuth-díjjal jutalmazták „a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért”. 2012-ben megkapta a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány díját, a Verhovina madarai című regényéért pedig a Szépíró Díjat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 28.Irodalmi délután PécskánA Panoráma Világklub Pécskai Társklubja május 28-án, szombaton egy nem mindennapi, gazdag irodalmi délutánra invitálja az érdeklődőket. A rendezvényen közreműködik a Budapesti Krúdy Gyula Irodalmi Kör, a Panoráma Világklub Szegedi Társklubja, mezőhegyesi előadók, az Aradi Kölcsey Egyesület és a Tóth Árpád Irodalmi Kör. Fellép a Búzavirág néptáncegyüttes. Meg lehet tekinteni pécskai festőművészek alkotásait is. A program 13.30-kor díszebéddel kezdődik, ezt követi az irodalmi műsor a Pécskai Polgármesteri Hivatal dísztermében: vers, próza, megzenésített versek, a vendégek önálló műsora saját költeményeikkel. Mester József Tamás, a Panoráma Világklub Pécskai Társklubjának elnöke szeretettel várja az érdeklődőket a rendezvényre. Nyugati Jelen (Arad) 2016. június 6.Az ötágú sípA trianoni békeszerződés a magyar kultúra fejlődésében is fordulópontot jelentett, mivel a békediktátum következtében nemcsak a történelmi Magyarország, hanem a magyar irodalom is darabjaira szakadt. 1920. június 4. korszakhatárt jelent mind a magyarság történelmében, mind a magyar irodalomban. Az állam és a nemzet egysége felbomlott, és az elszakított területek magyar irodalmát évtizedeken át nem számították a magyar irodalmi kánonba. A Magyar Királyság legfőbb külpolitikai céljává a revízió vált, az igazságtalannak tekintett diktátum kritikája pedig a korabeli Magyarország teljes kulturális életét áthatotta.A társadalom egészét sokkoló diktátum ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az Illyés Gyula által csak ötágú sípnak nevezett, több központra tagolódó magyar irodalom. Számos vers örökítette meg a trianoni traumát. Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit a Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába – Vérző Magyarország – is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós írt előszót. A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói, a Nyugat táborának nagyjai járultak hozzá műveikkel a kötethez: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Zilahy Gyula alkotásait is megtalálhatjuk benne. Párhuzamosan a csonkaországival, a kisebbségi sorba került közösségek is létrehozták saját alkotóközpontjaikat. Erdélyben a magukra hagyatottság érzése leginkább 1918–1921 között érzékelhető. Ekkor sokan nem érezték magukat biztonságban, és repatriálnak vagy emigrálnak. Reményik Sándor és Kós Károly az elsők között tudott felállni, és megoldást keresni erre a válságos helyzetre. Reményik 1918-ban a Végvári álnéven megjelentetettMindhalálig és a Végvári-versek kötetekben az ittmaradás mellett állt ki. A megrendülésből elsőként Reményik Sándor rázta fel Erdélyt. Nemsokára követte őt Áprily Lajos és ezután csatlakozott hozzájuk az ifjú tehetség, Tompa László. Ők hárman alkotják az ún. Helikoni Triászt. Az ő költészetük beszél a legszebben a magyarság hányatott sorsáról, Erdély misztikumáról, szépségéről, egyetlenségéről, megismételhetetlenségéről. Gróf Kemény János 1926 júniusában életre hívta a Helikon közösséget, amelynek alakuláskor 28 írónak küldött meghívást, megszűntekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Ez a szabad és kötetlen formájú munkaközösség a valóságban csak akkor élt, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át a marosvécsi várkastélyban vendégeskedtek, s ott az erdélyi irodalom és kulturális élet időszerű kérdéseit beszélték meg. A helikoni közösség a kiválások és a viták ellenére a romániai magyar írók legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt a két világháború közötti időszakban. A művelődéspolitikai elképzelések megvalósítása pénzbeli alapok és adminisztráció nélkül nem lett volna lehetséges. Ezért elválaszthatatlan a helikoni munkaközösség működése az előtte alakult Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC), s a később megindult Erdélyi Helikonirodalmi folyóirat intézményes kereteitől. Az ESZC jogilag és igazgatásilag önálló kiadóvállalat volt és maradt, de a vécsi íróközösség eszmei irányítása alá került. A kéziratok lektorizálására az íróközösség jelölte ki az írókat, és minden összejövetelen Kós Károly beszámolt az elmúlt év gazdasági és kiadói eredményeiről. Murvai Miklós Nyugati Jelen (Arad) 2016. június 14.Kiállítások is lesznek, de kiáltások isA nagyváradi Szent László Napokat megelőző keddi, utolsó sajtótájékoztatón főleg a rendezvénysorozaton belül megnyíló tárlatokról számoltak be a szervezők, de egyéb tudnivalókról is szó esett. A rendezvénysorozaton 10, 20 és 30 lejes támogatói karkötőket lehet majd vásárolni. Zatykó Gyula főszervező köszöntötte az egybegyűlteket, s szólt az idén különösen időszerű Márton Áron szabadtéri kiállításról, melynek megnyitója június 20-án 17.30-tól lesz, a vár udvarán. 120 éve született mártírpüspökünk, s 2016 Márton Áron emlékév – ezért a magyarországi nemzetpolitikai titkárság úgy gondolta, Márton Áron életéről, munkásságáról, eszmerendszeréről szóló kiállítást mutat be a Kárpát-medencében. Erdély kiemelkedő püspökének életszakaszai nyolc, román és magyar felirattal ellátott maketten láthatók, a kiállítás egész héten megtekinthető lesz. Átfogó tárlat Retrospektív címmel a Nagyváradról elszármazott Munkácsy-díjas Molnár László József grafikusművész munkáiból nyílik kiállítás június 21-én 18 órától, a várban kialakított galériában. A részletekről Holló Barna képzőművész, egyetemi tanár, a kiállítás kurátora számolt be. Mint mondta, kolozsvári egyetemi éveik során találkoztak, s bár a grafikusművész a nyolcvanas években kiköltözött Magyarországra, szíve mindig hazavágyott. Őszinte művész, aki nem vágyik feltűnésre, s jellemző rá az alázatos odafigyelés, mellyel a művészethez viszonyul. A várban bemutatandó kiállítás során a korai, egyetemi évek alatti munkái éppúgy megtekinthetők lesznek, mint a néhány évvel ezelőttiek. Harminc-negyven alkotás tekinthető majd meg, a megnyitót követően a tárlatot június 23-ig 15-től 18 óráig, június 24 és 26 között pedig 11-től 18 óráig lehet látogatni. Bár úgy volt, hogy Zórád Ernő, a híres magyarországi illusztrátor családtagjai is jelen lesznek a sajtótájékoztatón, végül betegség miatt nem jöttek el, s Zatykó Gyula szólt a június 19-én 18 órától megnyíló tárlatról. A képíró Zórád – Kiállítás a művész irodalmi illusztrációból című tárlat többek között a Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond műveihez készített illusztrációkat mutatja be. A művészt a képregényt szeretőknek nem kell bemutatni, a „precíz bohém” egyszerre volt képregény készítő, festő, grafikus, illusztrátor és iparművész. Első képregényének – melyet amúgy nem tartott sokra – Winnetou volt a főszereplője és 1957-ben jelent meg, a hetvenes-nyolcvanas években megjelent képregényei a gyűjtők féltve őrzött kincsei – hangzott el. De a festészetnek sem fordított hátat, akvarelljeiből többször nyílt kiállítás Magyarországon és külföldön egyaránt. A tárlat megnyitóján Ramona Novicov műkritikus szól majd az alkotásokról. Design-kiállítás Balázs Zoltán, a Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészeti tanszékének oktatója a Sepsiszentgyörgyben 2015-ben megszervezett Design-hetet bemutató, június 22-én 19 órától megnyíló tárlatról szólt. A képzőművészeti műhelyek mögötti kazamatában megszervezett tárlaton többek között az erdélyi designerek munkái, valamint a design-versenyen résztvevők munkái láthatók majd. A megnyitót követően kerekasztal beszélgetés lesz, melyen részt vesz majd Bogár Róbert budapesti belsőépítész is. Árgenerátor – művészet mint erőforrás 2 címmel, június 21-én 16 órától szintén a Szent László Napok keretén belül, a Partiumi Keresztény Egyetem Mihai Viteazul u. 3. sz. alatti pincegalériájában a képzőművészeti tanszék hallgatóinak munkáiból nyílik kiállítás, Antik Sándor professzor irányításával. Kíméletlenül őszintén hozza felszínre a a családokat és fiatalokat érintő fontos kérdéseket a Kontrasztkiállítás, melyről Tussay Szilárd, az Erdélyi Református Egyházkerület ifjúségi referense számolt be. 2010-ben, kisvárdai református gyülekezetbe járó fiatalok álmodták meg a tárlatot, mely az egyház és a magyar rendőrség együttműködése nyomán született meg. A tárlat valójában „kiáltás, sikoly, mely felráz”, s hét témát – családon belüli erőszak, példaképek, válás, abortusz, függőségek, öngyilkosság, megváltás – ölel fel megdöbbentő képek, videók segítségével. Első sorban a családokat, valamint a tizennégy éven felüli fiatalokat szeretnék megszólítani. Fontos részlet, hogy a tárlat megtekintését követően a látottakat feldolgozását segítő kiscsoportos beszélgetések lesznek lelki gondozók, önkéntesek közreműködésével, de egyéni beszélgetéseken is részt lehet venni. Az önkéntesek és lelki gondozók a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Bihar megyei Egyesületének tagjai. A sajtótájékoztató végén Zatykó Gyula köszönetet mondott legfőbb támogatóiknak. Tudnivalók, érdekességek A rendezvénysorozaton 10, 20 és 30 lejes támogatói karkötőket lehet majd vásárolni, melyekkel – értéküktől függően – kerékpárt, wellness-hétvégét, vagy a kolozsvári Untold fesztivál csütörtöki napjára kétszemélyes belépőt lehet nyerni. Újdonság, hogy a Szent László Napok programjai mobilalkalmazáson is elérhetők lesznek, az alkalmazás lehetővé teszi a szűrést, a navigációt az egyes helyszínekhez és értesítést is küld a bejelölt rendezvények időpontjáról, az esetleges változásokról. Neumann Andrea erdon.ro 2016. július 19.Megújuló hagyományHárom hónapon át szerveznek Ady-délelőttöket és irodalmi délutánokat a korszerű magyarságszemlélet kialakítása céljából. A Szatmár Megyei Múzeum Ady-karaván címmel három hónapos tájolást szervez szerte a megyében. A diákok számára „Ady-délelőttöket”, az idősebb korosztály számára irodalmi délutánokat tartanak. Az alábbiakban az eseménysorozat kezdeményezőjét Kereskényi Sándor muzeológust kérdeztük: - Honnan származik az ötlet? Az ötletet egy Ady-vers, illetve annak utolsó sora adta. A szétszóródás előtt című emblematikus költemény így fejeződik be: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. Ennek a tragikus gondolatnak ellentmond egy másik Ady-sor:„Isten ne hagyj elveszni minket”. Az Ady-hagyomány ellentmondásos és összetett, lényege az, hogy állásfoglalásra késztet. Ismét Adyval: „Akarom, hogy tisztán lássatok”! Ennek jegyében szeretnénk eljárni, vagyis egy kritikus és önkritikus magyarságtudat jegyében. - Mennyiben köthető ez Ady Endréhez és a magyar modernizációhoz? — Ha csupán Ady Nagykárolyi barátaira gondolok (Jászi Oszkár, Kaffka Margit, Kabos Ede, Marchis Otília, Pop Aurél), már akkor érződik, hogy micsoda korona volt ő a XX. század eleji magyar megújulásnak. Egy olyan megújulásnak, amely román és zsidó elemeket egyaránt szerzett. Hadd említsem ebben az összefüggésben Krúdy Gyula nevét is, akiről tudjuk, hogy notórius Ady kedvelő volt. Igen, Ady körül kristályosodtak ki a magyar és a szatmári értékek és Ady jelenti számukra a hidat bármiféle etnokulturális probléma tudatosításában. Ezért az Ady-karaván állomásainak állandó szereplője lesz az Ady-vers Nagy Orbán színművész előadásában. - Rajta kívül kik szerepelnek még a rendezvényeken? Olyanok, akik évek óta foglalkoznak magyar sorskérdésekkel és a térség mentalitástörténeti problémáival. Az ismertebbeket említeném: Egyed Péter filozófus, Jánosi Zoltán, Nagy Éva, Végh-Balázs Béla irodalomtörténészek, Takács Péter történész, Telegdi Zsolt szociológus és természetesen Felician Pop múzeumigazgató. — Milyen útvonala lesz a „karavánnak”? — Természetesen Érmindszentről indul és oda is érkezik meg. Lesz állomás Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Tasnádon. Avasfelsőfaluban román közösségnek románul fog üzenni. Mikolában például Gellért Sándor Ady-képéről fogunk beszélgetni, nyilván magyarul. — Ez a program nem ütközik-e más jelentős és immár nagy hagyományú rendezvényekkel? Gondolok itt az Érmindszenti Zarándoklatra vagy a Mikolában készülő Gellért-évfordulóra? — Nem hiszem, hogy az Ady-életmű nagy kérdését tematizáló helyi rendezvények egy percig is zavarhatnák Muzsnay Árpád immár Kárpát-medencei súlyú Ady-megemlékezését. Ami pedig Gellért százéves születésnapjának mikolai megünneplését illeti, nos annak valóban az Ady-kapcsolat az egyik fő motívuma, azaz a gellérti életmű elhelyezése irodalmunk és kultúránk hagyományrendszerében, pontosan ennek mérvadó tudatosítása. A Gellért-ünnepre van igény, de az nem elég. Meg kell találnunk azokat az értékelési szempontokat, amelyek révén Gellért Sándor végre méltó helyére kerülhet. — Ebben tehát még segíthet is az Ady-karaván? — Feltétlenül. Annál is inkább, mert egy korszerű magyarságszemlélet kialakítása nélkül — és az Ady-karaván célja éppen ez — még egy jó szándékú és nagyszabású Gellért-megemlékezés is belefuthat a nosztalgiázó szentimentalizmus csapdájába, az önünneplő fesztivizmusba. Elek György frissujsag.ro 2017. március 21.Istennek, hazának, tudománynakA protestáns iskolahálózat történelméből „Istennek, hazának, tudománynak!” – a Jókai Mór által a pápai alma maternek választott jelmondat talán a legtalálóbban adja vissza a protestáns iskolák szellemiségét. A sepsiszentgyörgyi unitárius templom közösségi termében és a Józsa Lajos Unitárius Közösségi Házban berendezett iskolatörténeti vándorkiállítás – amely a Protestáns iskolatörténeti mozaik címet viseli, és amely a Református Tehetséggondozó Alapítvány és a Reformáció Emlékbizottság kezdeményezésére készült – hiánypótlónak számít, hiszen arra vállalkozik, hogy 500 év rendkívül gazdag történelmét foglalja össze. Mint neve is jelzi: mozaik, azaz a teljesség igénye nélkül felvillant számunkra egy-egy felemelő korszakot a protestáns iskolák történetéből. Az alap történelmi ismereteken kívül elsősorban az irodalmi alkotások szolgáltatnak háttér-információkat a témához, íróik maguk is egykori kollégiumi diákok lévén. Itt említem rögtön Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét, amely a XIX. századvégi debreceni református kollégium világát ismerteti a kisdiák Nyilas Misi sorsán keresztül. Bár ez a világ zordnak hat az író ábrázolásában, Móricz többször hangsúlyozta, „ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött”. Szabó Magda Abigél című regényében a főszereplő Vitay Georgina, Gina kerül 1943-ban egy vidéki református intézetbe. A Matula zárt, puritán világa szintén önéletrajzi ihletésű, ugyanis az írónő egykori kollégiumára, a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetre ismerhetünk benne. És bár a szigorú szabályok, a szoros napirend kezdetben megkeseríti a főhősnő életét, hamar rájön, hogy valójában ez a rend és fegyelem egyben jótékony is, óvó és védő szerepet is ellát. Jókai Mór És mégis mozog a Föld regényének cselekménye szintén a debreceni kollégium falai közül indul, az író erdélyi vonatkozású, A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélése pedig a XVIII. század eleji nagyenyedi református kollégiumot és annak diákjait emeli ki a kuruc-labanc szabadságharcok idején. De miről is szólnak a történelmi források? A protestáns kollégiumok alapításának igénye a reformáció elterjedésével egy időben jelentkezett Európa-szerte. A reformáció célkitűzése az egyház és a társadalom megújítása volt. Ennek pedig legfontosabb eszközei az anyanyelvi prédikáció, a nyomda és az iskola voltak. A Magyar Királyság területén a XVI. század első harmadától kezdve sorra jöttek létre a magyarság szempontjából meghatározó szellemi központok, így 1531-ben már a reformáció szellemében alakult meg a sárospataki református kollégium, ugyanebben az évben létrejött a pápai református kollégium is. 1538-ban a debreceni városi iskolát is reformátori vezetés veszi át, és megszervezik az alsó tagozattól az akadémiai tagozatig az oktatói és nevelői munkát, ugyanitt született meg 1577-ben az első magyar nyelvű számtankönyv. A Luthert követő magyarországi német nyelvű polgárság is sorra alakította át a középkori városi iskolákat humanista szellemben, mint például Leonard Stöckel 1539-ben alapított bártfai iskolája, vagy a Brassóban az 1540-es években, Johann Honter, Honterus polihisztor által létrehozott iskola, amelynek utódintézménye ma is a nevét viseli. A német nyelvű liturgiának és oktatásnak fontos szerepe volt a szász identitás megőrzésében Erdélyben. Kolozsvárott az 1557-es tordai országgyűlés határozata alapján létrejön Dávid Ferenc vallásalapító irányításával az unitárius kollégium. Az „óvári” kollégiumként emlegetett iskolában olyan kiválóságok tanítottak, mint Heltai Gáspár. Ugyanebben a században alapították még a kecskeméti, mezőtúri, szatmári, marosvásárhelyi református kollégiumot, a békési és a nagykőrösi református gimnáziumot. A XVII. században az erdélyi fejedelmek kiemelt szerepet szántak az oktatás támogatásának és az iskolaalapításnak a reformáció szellemében. Bethlen Gábor 1620-ban fejedelmi székhelyén, Gyulafehérváron alapított kollégiumot, amelyet két évvel később akadémiai szintre emelt. Szimbolikus jelentőségű, hogy épületét az egykori domonkos kolostor, illetve saját lakóháza helyén emeltette. Első tanárai külföldről meghívott költők, elismert tudósok, első magyar professzora pedig Apáczai Csere János, aki 1653–56 között tanított itt. Az 1658-as tatárdúlás után Apafi Mihály fejedelem elrendelte a kollégium áthelyezését Nagyenyedre, ahol a későbbiekben felvette Bethlen Gábor nevét. Kolozsváron 1608-tól a református oktatás is elkezdődött a Farkas utcában. Utódintézménye felvette egykori diákja és tanárja, Apáczai Csere János nevét. A zilahi református kollégium 1646-ban indult gimnáziumi osztállyal, 1902-től főgondnoka után Wesselényi Miklós Kollégiumként lett ismert. Székelyudvarhelyen 1670-ben jött létre a református kollégium. A század derekán Lorántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond meghívására érkezett a híres cseh-morva pedagógus, Comenius a sárospataki kollégiumba. Bár Comenius 1654-ben eltávozott Patakról, az itt töltött néhány év nem múlt el nyomtalanul az iskola életében. Új tantervet dolgozott ki, amelynek része volt a szemléltetés és a színjátszás is. A nagy pedagógus alapvető műveinek egész sora született itt, köztük az első képes tankönyv, az Orbis Pictus (Ábrázolt világ). Debrecenben Descartes, Newton és Leibniz korszerű művei alapján oktatnak. A XVIII. században újabb protestáns gimnáziumok és kollégiumok jöttek létre, mint a csurgói református gimnázium, a pozsonyi, szarvasi, nyíregyházi evangélikus gimnáziumok, valamint a székelykeresztúri unitárius kollégium. A pozsonyi gimnáziumban a gyakorlati tárgyakat helyezték előtérbe, élő nyelveket is tanítottak, mint pl. francia, német, magyar. A XIX. században Sárszentlőrincen evangélikus gimnázium indult, amely a későbbiekben Bonyhádra költözött; 1859-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a Református Székely Mikó Kollégium. 1868 előtt egyetlen állami népiskola sem működött az egykori középkori magyar királyság területén, és azután is csak ott létesítettek községi iskolákat, ahol nem voltak felekezetiek. A XIX. század második felében és a XX. század elején létrejöttek az első protestáns leánynevelő intézetek is, mint a debreceni református kollégium Dóczy Gimnáziuma, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium, a budapesti evangélikus leányképzés, a kolozsvári Felső Református Leánygimnázium, a sepsiszentgyörgyi református leánygimnázium. A protestáns kollégiumok céljaiban és szervezetében rokonvonások sokaságát fedezhetjük fel, bár számos különbség is van közöttük, hiszen más táj, más emberek közössége formálta ezeket az intézményeket. Közös bennük: a humanista háttér, eszmeiség, mint például az anyanyelvre lefordított Biblia és zsoltárok, a népoktatás szükségességének szemlélete, a műveltség nyíltsága, európai tájékozottsága és a nevelés sokoldalúsága. Vallották, hogy az ember formálható. Közös továbbá a tradíció és a haladás egységének sajátos szemlélete, a „docendo discimus”, a tanítva tanulás elve: az iskola önállóságra tanította a diákokat azáltal, hogy az alsóbb szinteken a tehetséges diákok közül választottak ki tanítókat, ők voltak az ún. publicus vagy privát praeceptorok, másképp az osztály- és magántanítók; a professzorok sokáig csak az akadémiai tagozatokon tanítottak. Diákönkormányzatok (vagy „coetus”) működtek: a protestáns kollégiumi diákság nemzedékeken át erős önkormányzattal, választott tisztségviselői útján intézte ügyeit. Közösek az alaptantárgyak is: alsó tagozaton kiemelt szerepet kapott a szépírás, számtani alapművelet, Európa országainak vázlatos ismerete, zsoltáréneklés – természetesen anyanyelven –, bibliai és erkölcsi ismeretek; míg felsőbb tagozatokon a latin nyelv, a görög-római kultúra, stilisztika, retorika, poétika, aritmetika, földrajz és történelem, természettudományok, szent nyelvek, teológiai stúdiumok voltak tanulható tantárgyak. Közös vonás az is, hogy haladó szellemiség jellemezte a tantestületet, mindig az adott kor aktualitásaihoz igyekeztek igazodni a tudományok terén, elég megemlíteni azt a tényt, hogy Descartes racionalizmusa, majd Newton és Leibniz tudományos hatása a fizikában és matematikában a protestáns iskolák közvetítésével jelentkezett először Magyarországon. Fontosnak tartották az éneklést, kórusok működését: temetésekre, valamint családi ünnepekre a kollégiumi énekes diákok a XVI. századtól kezdve már szervezetten jártak. Jellemző volt a külföldi egyetemjárás („peregrinatio academica”), a peregrinusok kezdetben a wittenbergi egyetemet látogatták, majd a heidelbergit, a németalföldi, svájci, angol akadémiát. 1526 és 1789 között mintegy 25 ezer magyar diák látogatott külföldi egyetemet. Ők a megszerzett tudást itthon kamatoztatták, többen az itthoni szolgálatot választották, viszont rendszeresen tartották a kapcsolatot nyugat-európai kollégákkal. Közös e rendszerben a támogatás mikéntje is: nemcsak az egyház részéről, hanem a helyi tanács és a helyi közösség is adakozott sok esetben, és ezáltal aktívan részt vett a tanintézmények fenntartásában, de még ún. „angol pénzről” is beszámolhatunk a nagyenyedi kollégium esetében, ahol az angol király, I. György is gyűjtést szervezett a kuruc–labanc harcok során sérült kollégium újbólépítésére. Az is közös ezen iskolákban, hogy a magyar nemzeti törekvéseket, a magyar hazát szolgálták kurucként, majd ’48-as nemzetőrként, honvédként, illetve a világháborúkban. A protestáns kollégiumok sorsa is hasonló: gondoljunk itt ellenreformáció által üldözött iskolákra, a kommunista rendszerre, amely évtizedekre beszüntette a felekezeti oktatást – kivételt képez a debreceni református kollégium –, vagy gondoljunk a boldogabb időkre, az 1990-es évek elejére, amikor újra létrejöhettek ezek az iskolák. Összegzésként megállapítható: ezek az alma materek az életre képesítő tudás és a jellemformálás helyszínei is egyben, hiszen a magyar kultúra, a magyar tudomány számos nagy alakját köszönhetjük a protestáns kollégiumi oktatásnak. A teljesség igénye nélkül néhány név: Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bölöni Farkas Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc, Fazekas Mihály, Bolyai Farkas, Bolyai János, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Kriza János, Berde Mózsa, Orbán Balázs, Benedek Elek, Gyárfás Jenő, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Tisza István, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Bay Zoltán, Szabó Magda, Varga Nándor Lajos, Kós Károly, ifj. Kós Károly, Áprily Lajos, Beke György, Nemes Nagy Ágnes. Az évszázadok során a protestáns kollégiumok nemzeti kultúránk kibontakoztatásának termékeny talajául szolgáltak, és folyamatos táplálói lettek, egyúttal jelképei a folytonos küzdelmekben a hitnek, a kultúrának és tudományosságnak. Magyarósi Imola Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-30 | 31-32
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
